Kalandok mozdulatlanul

23 éve kerekesszékben ülve élem az életem. De nem vagyok egy otthonülő típus... ;)

Nem lát, nem mozog, mégis telefont vásárol…

Egyik lakótársam, Laci megkért, hogy vegyek a telefonjához egy headset-et, mert a meglévő silányan működött. Számos kritériumnak kellett az újnak megfelelnie, mivel Laci egyáltalán nem tudja egyedül kezelni a telefonját (sem). Bár a telója békebeli, kompatibilis lett volna hozzá egy bluetooth-os fülhallgató, ám azt nem tartottam megfelelő választásnak, mert egyrészt sok gombot benyomhat rajta akaratlanul a segítője, miközben a fülére igyekszik tuszakolni az eszközt, másrészt rendszeresen tölteni kell, és ő nemhogy nem tudja bedugni tölteni, hanem (a fenti okokból) még számítógépe sincsen.

Vezetékes fülest gondoltam ki neki, ezen felül olyat, ami rendelkezik fül mögé akasztható résszel is (mint a sportfülesek), hogy ne eshessen ki a füléből, ha már megigazítani sem tudja.

Bevállaltam azt a nehezítő körülményt is, hogy a következő napon megoldom, mivel utazni készültem és sokára tudtam volna újra telefon után eredni. Technikai guru barátommal, Robival, aki mellesleg nem lát az ég világon semmit, együtt böngésztük az interneten a szóba jöhető pécsi üzletek elérhető árukészletét és nyitva tartását, hátha másnap célirányosan vásárolhatunk, ugyanis gálánsan felajánlotta, hogy elkísér. Egy szőke nőt alapból is érdemes elkísérni technikai kütyüt vásárolni, csak győzze a férfi türelemmel és (moderált) nevetéssel! ;)

Az Árkádnál futottunk össze, és némi tanácskozás után a Media Marktban kötöttünk ki. Odavezettem magunkat a fülesekhez, a Robi leszedte azokat, amiket esélyesnek tartottam, én felolvastam a tulajdonságaikat, ő meg eldöntötte, hogy melyiket lenne érdemes kipróbálni a régi telóval, ugyanis elvittem magammal. De vajon ki lehet-e próbálni? Megkörnyékeztük az eladót, én félve, a Robi magabiztosan. Az eladó segítőkésznek bizonyult, felbontotta, kipróbálta, de sajnos nem működtek együtt. Elmagyarázta nekünk, miért nem, amit a fiúk simán értettek, én meg közben szépen néztem. :D

Ez esetben Laci felhatalmazott új telefon vásárlására is, aminél az volt az egyetlen kikötés, hogy képes legyen automatikus hívásfogadásra, ha már ő fel sem tudná venni, ha csörögne. De milyen telefon legyen? Az érintőképernyőst túl érzékenynek és aksizabálónak véltük, ezért a szenior telefonokra esett a választásunk. Az eladó srác ajánlott egy szimpatikusat, és mivel biztosítottuk, hogy kompatibilitás esetén elvisszük mindkettőt, felbontotta a telót is, sőt, elkérte a SIM kártyát a régiből és belerakta az újba. Pontosabban, nem ment számára annyira könnyen, és egyszer csak elővett a zsebéből egy nagyítót. Nem tudtam hová rakni, amit láttam. Nem gondoltam őt 35 évesnél többnek, csodálkoztam volna, ha a korral járó távollátás tüneteit produkálja. Azzal sem abszolválta a problémát. Segítséget kért egy közelben álló kollégájától, végül a SIM kártya a helyére került. Ezalatt megemlítette, hogy ő is járt egy évig a Kilátás Alapítványhoz. „Miért?” – kérdeztem, és elmondta, hogy súlyos látásromlása van. Egyszerre megértettem mindent. Mégis, hiszem, hogy az együttérzése nem a látásromlásából fakadt, hiszen jó néhány negatív megnyilatkozású és viselkedésű fogyatékossággal élő embert ismerek, hanem a személyiségéből. Készségesen felajánlotta azt is, hogy ő csörgeti meg a nálunk lévő telefonszámot, hogy ne nekünk kerüljön pénzbe! És lám’, működött a hőn áhított páros, továbbá az automatikus hívásfogadás is! Boldogan vettük meg a vadiúj telefont és fülhallgatót, mindössze 13.500 Ft-ért.

Sokkal olcsóbban és hamarabb teljesítettük a küldetést, mint azt reméltük, így Robi felvetette, hogy együnk valamit, mégpedig a KFC-ben, abban az esetben, ha volnék olyan szíves és felolvasnám a kínálatot, mert ő még nem ismeri, de örömmel változtatna ezen. Naná, hogy voltam olyan szíves! ;) Beálltunk a sorba, rendeltünk, fizettünk, és itt is hamar vágta a pénztáros, hogy ne csak nyújtsa a karját a _vakvilágba_ a visszajáróval, hanem rakja bele pontosan a Robi tenyerébe. Mentünk az üdítőkhöz. Szóban navigáltam a Robit, mit merre talál, de egy kedves pultos leányzó ismét a segítségünkre sietett. Magunkhoz vettünk egy rakat szalvétát is és kerestem egy üres asztalt. Azt még ki kellett kísérleteznünk, hogyan álljak oda a kerekesszékemmel a nem akadálymentes asztalhoz, hogy mindketten elérjük a tálcát, és halljuk egymás beszédét is.

Ezalatt hol lopva, hol diszkréten, hol nyíltan nézegettek minket a körülöttünk állók, hiszen nem mindennapi látványt nyújthatott ritka párosunk, ám hiába, mi is szeretünk enni! :D Egyébként kellemetlenül érzem magam, ha bámulnak a kerekesszékem miatt, de fordított esetben én is kíváncsi lennék…

Felvázoltam a KFC-s kosár tartalmát, és amíg Robi könnyedén falatozott belőle, én szabályosan bénáztam a mini csirkecombbal. Nem tudok szorítani a kezemmel, így nem tudtam ellentartani vele, amikor igyekeztem leharapdálni a húst a csontról. Gyönyörű látvány lehetett! ;) Nem is ettem eddig így és ezután sem fogok, de azért nem álltam ellen neki, mert gyerekkorom otthoni vasárnapi ebédjeit idézte elő a látványa. ;) Rántott csirkemellel folytattam, azzal nem volt gondom, viszont a hazai ízeket egyik sem űberelhette.

Ezek után, ki nem találnátok, hová mentünk együtt!? Elcsaltam parfümöt szagolni! Feltételeztem, hogy sokkal érzékenyebb a szaglása, mint akik látva szerzik az információk többségét. Meglepetésemre, ugyanúgy élvezte az új illatokkal való ismerkedést, mint én! Ráadásul, eladó segítségére sem volt szükségünk, mert felajánlotta, hogy leveszi azt az üvegcsét, amelyiket csak kérem, és sok látót meghazudtoló óvatossággal és ügyességgel tette mindezt. Élmény volt a női parfümillatokat megvitatni egy férfivel, valamint, érdekes volt az a hatékony együttműködés, hogy ő a kéz, én meg a szem.

Azt is megtudtam a Robitól, hogy egy vak embernek nem az óriási boltok fekszenek, ha vásárolni szeretne, mert sem az árut nem látja, sem az üzlet elrendezését, hanem pl. egy Tom Market, ahol már a bejárathoz közel található a pénztár, és az eladó is hamar összegyűjti a kért árukat a látássérült vevőnek a kis térfogatú boltban. Kerekesszékkel fordítva működik a dolog: a kis üzletek előtt legtöbbször lépcső(k) van(nak), és ha be is jutok, a sorok között vagy alig vagy egyáltalán nem férek el. Nekem azok a bevásárlóhelyek a legesélyesebbek, ahol gurulós bevásárlókocsik is állnak a vevők rendelkezésére, mert ha azokkal lehet közlekedni, akkor túlnyomórészt kerekesszékkel is lehet. Így Robi megvette a Tom Marketben, amit kellett, én meg megvártam az üzlet előtt, a bejárat lépcsői mellett. Utálom a lépcsőket, egyenesen gyűlölöm őket, annyi helytől elvágnak, annyi élménytől megfosztanak!

És mi a helyzet a buszokkal? Nekem alacsonypadlósokra van szükségem, a Robinak meg az a fontos, hogy a járművön ülve is hallja, melyik megálló következik. Szerencsére a pécsi buszok 92%-a alacsonypadlós, és a többségében be is mondják, hol vagyunk épp és hol állunk meg legközelebb. De egy buszmegállóban várakozva vajon honnan értesül arról egy látássérült, hogy megérkezett az ő busza? Képzeljünk csak el egy nagyforgalmú buszmegállót…

Robi és jómagam

23 éve mozdulatlanul

2018. július 13-án, pénteken történt 23 éve, hogy egy rosszul sikerült fejesugrás következtében négy végtagra lebénultam. Eme tragikus évforduló alkalmából megpróbáltam összegyűjteni, hogy miben különbözik a testem működése a baleset előtti állapotától. Mert attól, hogy nem mozog, működni működik, de még hogy, felettébb különösen!

A fej-, arc- és nyakizmaimban megmaradtak a mozgások. A vállam, a karjaim részlegesen, pl. a bicepszeim működnek, de a tricepszem és az ujjaim nem, tehát fogni és szorítani nem tudok, ezért nem vagyok önellátó. Az akaratlagos mozgásom ezzel a felsorolással gyakorlatilag ki is merült, ami sokat és keveset egyaránt jelenthet, attól függően, honnan nézzük. Annak ez sok, aki az egész testén kizárólag az egyik szemhéját képes mozgatni, vagy a nyakát még igen, de a karjait már csak erőtlenül, alig észrevehetően. Annak pedig kevés, aki deréktól felfelé normális mozgást őrizhetett meg, vagy bicegve, akár bottal, de járni is képes.

Hogy mire tudom használni a megmaradt mozgásomat? Magam közlekedem az elektromos kerekesszékemmel, és ott, ahol csak lehet. (Ezért is olyan őrülten fontos az akadálymentesítés!) Önállóan eszem fém evőkanállal, miután falatokra vágták az ételt, vagy a kisebb, könnyebb ételeket, mint pl. a sajtburger, alma, banán, amiket a kezemben is tudok tartani. Inni a megfelelő formájú és súlyú üvegből vagy pohárból megy egyedül. (A táskámban mindig hordok szívószálat és fém evőkanalat, nehogy lemaradjak bármilyen kulináris élvezetről! ;) )

A számítógépet és a telefont is önállóan használom, bár azoknál nagymértékben segít a vezeték nélküli billentyűzet és egér, valamint a vezetékes fülhallgató, továbbá egy hurkolt madzag (kb., mint a nyakbaakasztó), amivel közelebb tudom magamhoz húzni a telóm, amikor túl távol van ahhoz, hogy megragadjam. Írni is megtanultam egy speciális eszközzel, de a technika fejlődésével már szinte csak aláírásra használom. Ahhoz is gyűjtöttem egy darabig a bátorságot, hogy érintőképernyős okostelefonra váltsak, és kb. fél év alatt szoktam hozzá fizikailag.

Mivel jár a petyhüdt tetraplégia, a hivatalos diagnózisom? A már leírtakon felül mosdatnak, öltöztetnek, mobilizálnak az ágyban (átlagosan 4 óránként forgatnak különböző testhelyzetekbe, éjjel is), kiemelnek a kerekesszékbe-ágyba oda-vissza. Próbálok nem elhízni, így is 65 kg vagyok és 172 cm magas (a 41-es lábamról nem is beszélve :P ). A házimunka nagy sajnálatomra a múlté, pedig imádtam takarítani, rendet tenni és tartani – hülye vagyok, mi?! :P A segítségre várakozás és a türelem gyakorlása nagy szerepet kaptak az életemben, valamint a kiszolgáltatottság megélése. Ezért repes akkor a lelkem, amikor szívesen és ügyesen segítenek nekem. Az utóbbiban én is igyekszem közreműködni, azzal, hogy elmagyaráz(hat!)om, hogyan szeretném a segítséget vagy van rá szükségem.

A gerincvelőm sérülésével nemcsak a mozgatóidegek szakadtak el, hanem az érzőidegek is. Ez azzal jár, hogy mellkastól lefelé nem érzek sem fájdalmat, sem hőmérsékletet, illetve az utóbbit néha, amikor már túlságosan lehűltem vagy felhevültem. Nem fájna, ha megszúrna valami vagy kicsavarodna a lábam. Az égési sérüléseket sem érzékelem, ezért pl. én szemmel napozom. Csak úgy tudom megelőzni, hogy leégjen a lábam, ha folyamatosan rápillantok és eljövök a napról, ha túl pirosnak látom a bőröm. Fűtőtesttel való érintkezésnél ugyanez a helyzet. Ha felfázom, azt sem az alhasi fájdalmakból következtetem ki, hanem a vizeletem milyenségéből – katéterem van, ezért adódik arra lehetőségem, hogy lássam a katétercsövön keresztül. Érdekesen jelez a testem, ha elakad valahol a katéter: izzadni kezdek – a kellemetlenebb fajtájával, a hideg verejtékezéssel, és erős szívdobogás kíséri. Ilyenkor rögtön tudom, hogy meg kell nézetnem a katéter alkatrészeit.

A négyvégtagbénulás inkontinenciát von maga után, tehát hiába jön rám a szükség, nem tehetek ellene semmit. De, pelenkát viselek. És tényleg jobban járok, ha elviselem. ;) Az önálló, normális wc-használaton felül (Fogalma sincs az átlagembernek, hogy mennyire fontos, hogy önállóan végzi a dolgát, és társaság nélkül!) ami szintén hiányzik, az a kacagás. A hasizmaim funkcióinak hiánya miatt kb. csak mosolyogni vagyok képes, de azt nagyon, valamint a köhögésem is felettébb gyengécske. Én ugyan fel nem tudom köhögni, amit pl. légúti fertőzés esetén fel kellene! Ám erre is léteznek már kipróbált megoldások: köptető-hegyek, antibiotikum, rásegítenek a hasam benyomásával a köhögésemmel azonos ütemben, valamint súlyosabb esetben bronhoszkópia, amit nem kívánok senkinek.

A vérkeringésem a hüllőkével vetekszik: hidegben kihűlök, mivel hőt nem igazán tudok termelni, melegben felhevülök, mivel hőt leadni vagy a forróság miatt izzadni szintén nem nagyon tudok. Télen, vagy már hűvös időben ezért takarót rakatok a lábamra, hőség esetén pedig vizes ruhával hűttetem magam. Érdekes módon az izzadás a bénult testem jelzőfunkciójává lépett elő, amiért hálás is vagyok. Habár bajt jelez, de legalább jelez, és mint egy síró babánál a sírás okát, nálam is ki kell deríteni az izzadás okát, mivel nem érzem, hogy hol és mi a baj. Azért is hálát érzek, ha éjszaka felébredek, amikor elgémberedik a lábam és rángani kezd, jelezvén, hogy pozícióváltást kíván, pedig ez meglehetősen kellemetlen. De legalább nem alakul ki felfekvés emiatt. Más miatt szokott sebem lenni, több évig volt egy súlyosabb a hátsó fertályomon, végül meg is kellett műttetnem, melyet 5(!) hét non-stop hasalás követett és még hónapokig tartó lábadozás. Azóta úgy vigyázom rá, mint egy hímes tojásra, reggel-este ellenőriztetem – ha már nem érzem és nem látom. Ha egy pici hámhiány is kialakul, képes vagyok nyáron is akár egy hetet is feküdni, hogy tehermentesítsem, egyrészt, hogy az aktuális táboromig begyógyuljon és elutazhassam, másrészt így úszom meg a legkevesebb lemondással.

Az izomgörcseimért is hálás vagyok, mert azok késztetik valamennyi mozgásra az izmaimat. Szégyellem, ha ráng a lábam, főleg, ha sokan vagy ismeretlenek látják. Az intenzitása változó, függ az időjárástól, valamint az idegállapotomtól, pl. vizsga, utazás előtt zene nélkül is bugizik a lábam. Az egész testemen átmegy ilyenkor a rángás, kiterjed a kézujjaimra is. Ha érzem, hogy lassan bekövetkezik és éppen vezetem a kerekesszékem, inkább megállok, nehogy félrerántsam az irányítókart. 13 éve esett meg, hogy kiestem emiatt a kocsimból. Forgalmas úton készültem átmenni, és a kedves autósok megálltak miattam. Éreztem az izmaim feszüléséből, hogy mindjárt jön a görcs, mégis elindultam, mert nem akartam váratni a kocsikat. Gondoltam, gyorsan átérek a túloldalra, és ott megállok, míg feszengek. De begörcsölt a kezem és képtelen voltam megállni, ezért nekimentem a járdaszegélynek és kirepültem a fűre. Szerencsére csak a fűre. Néhány sofőr azonnal kiugrott az autójából és hívták a mentőket. Én nem éreztem, hogy lett-e valami bajom, ezért a mentősök tapintatosan végigtaperoltak. Néhány karcolással és ép bőrrel megúsztam, hála az égnek. Lelkileg remegtem még kissé, de pár nap múlva túllendültem az eseten. Azóta viszont nem számít, mit gondolnak rólam az autósok, ha átkelés közben megállok, mert a biztonságom érdekében cselekszem.

És hogyan állok hozzá jómagam a megmaradt mozgáskészletemhez? Bevallom őszintén, hogy időnként elszontyolodom rajta. Majd némi önsajnálatot követően visszaterelem a tudatom a „Mit csináljak mindezek ellenére, hogy jó legyen nekem?” opcióhoz, valamint emlékeztetem magam, hogy az állapotom egyelőre megváltozhatatlan, meg hogy az életem homokórája kegyetlenül pereg, úgyhogy érezzem már jól magam, amennyire tudom! De mitől? Keresem a kalandokat, a sokszor szürkének mondott hétköznapokon is. Keresem hozzá a segítőket, akikkel együtt tudunk és szándékozunk működni. Keresem az összhangot a lelkemmel és Istennel, mert akkor járok a legjobban. És veszettül keresem az utat az emberi kapcsolatok labirintusában. A keresgélés megy szerencsére bénán is. Mondhatni, bénázva keresgélek, aminek, a sok buktató közepette az lesz az eredménye, hogy időnként találok is, ahogy a képek is tanúsítják. ;)

Egyes képek alatt link található, a kalandról írt beszámolómmal és további fotókkal.

 

A nagybátyámmal, Imivel rendszeresen találkozunk, számíthatok rá, jó kapcsolatot ápolunk. A távolság ellenére idén ismét több szép napot tölthettünk együtt.

Mennyei kenuzás a Szeremlei-Dunán, 2014-ben. http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2014/10/21/kenuzas-az-edenkertben

Mennyei kenuzás a Szeremlei-Dunán, 2014-ben. Zolival, az ötletgazdával és kapitánnyal. http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2014/10/21/kenuzas-az-edenkertben

Irány Salzburg, vonattal, 2016-ban! http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2016/8

Salzburg tetején Annával. Álomút megvalósítva, 2016-ban! http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2016/08/07/szabadon-salzburgban

Álomút megvalósítva, 2016-ban! http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2016/08/07/szabadon-salzburgban

2005-ben, nem sokkal azután, hogy nagy lépést tettem: átköltöztem bajai otthonomból egy pécsi intézetbe.

Imádom az állatok közelségét!

Kedvenc Péteremmel, 2012-ben.

KAP és én, 2012-ben. Fergetegesen hülye volt ő is és Péter is! :D

Mikulásként ülve egy pécsi helyi járatú buszon. Vajon az év mely napján?

Fotózás Weisz Fannival. :)

Divatbemutató és fotózás 2014-ben. http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2014/09/14/mirol-almodik-a-lany

Bevallom, ez is megvalósult álom! ;) http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2014/09/14/mirol-almodik-a-lany

A lenyűgöző Székelykővel fotózkodhattam, 2017-ben. http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2017/12/20/kalotaszegen-az-idomarjaimmal

Lenyűgöző Székelykő a lenyűgöző Velünk. http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2017/12/20/kalotaszegen-az-idomarjaimmal

 

Túléltem, hogy közelről kívántam megszemlélni a Fátyol vízesést - ügyesek voltak a segítőim. http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2017/12/20/kalotaszegen-az-idomarjaimmal

Irány az Aranyosfői jégbarlang Erdélyben, 2015-ben! Itt még nem tudtam, mi vár rám... Az egyik kedvenc élménybeszámolómat írtam róla: http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2015/11/30/magassagok-es-melysegek-erdelyben

Kedvenc növényemnél, egy mamutfenyőnél, kedvenc kirándulócsapatommal Erdélyben, 2017-ben. Írásom az idomárok táboráról: http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2017/12/20/kalotaszegen-az-idomarjaimmal

Hírős város Kolozsvár! :) http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2017/12/20/kalotaszegen-az-idomarjaimmal

Szendrő várában, egy elmebeteg 2014-es táborban, Szerbiában.  http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2014/11/23/megoldjuk-tabor-szerbiaban-d

Egy 2014-es pünkösdi kiruccanás a csodálatos Opátiába: http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2014/10/05/utazas-a-rivierara

Németországba, Erfurtba utaztunk tanulmányozni az ottani fogyatékossággal élők életét és lehetőségeit. 2018.05.02-05. Háttérben a csodálatos Krämerbrücke, a középkori híd, amin még laknak is.

2007-ben a Versailles-i kastélyban, a király ágya előtt. Ezt a puccot...

2010-ben egy állítófunkciós kerekesszékben - a két rossz fiúval karöltve.

21. érettségi találkozó Baján, a Sugóparton, 2017-ben. A létszám nem teljes, hiányoztak egyesek, de így is király volt! :) Tóth Kálmán Gimnázium, Baja, 1992-1996.

2015-ben megtiszteltek a felkéréssel, miszerint én tesztelhettem először kerekesszékkel a Gemenci Kisvasút beépített emelőliftjét. Írtam is róla egy személyes beszámolót, annyira kellemes élmény volt: http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2015/06/02/i-like-gemenc

Imádok a Gemencben lenni! http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2015/06/02/i-like-gemenc

Egy szívmelengető helyszínen, a Balcsi közepén 2014-ben. Kibírtam az Erszébetprogramos üdülés szervezési kínjait, és megírtam az élményeimet két bejegyzésben:

http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2015/01/20/pihenes-erzsebet-kartyaval

http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2015/01/20/pihenes-erzsebet-kartyaval-ii-resz-az-udules

Ez a fotó édesanyám halálának a napján készült, sosem felejtem el a dátumot: 2012.augusztus 24-én. Isten nyugosztalja!

Egynapos babát látogattam meg 2018. januárjában. Eszter barátnőm hatodik gyermekét, Gellértet tarthattam a karjaimban.

Janicsák Gábor emlékére. Földik voltunk, fejesugró fiatalok. Gáborral sajnos már csak az égben találkozhatom. Nyugodj békében, Gábor!

Közös fotónk 2013-ban készült Pécsett, Nick Vujicic előadásán.

https://sugopart.hu/kozelet/ismet-kevesebbek-lettunk

Hintázom a Margit-szigeten, mert létezik már hinta kerekesszékeseknek is!

Pécsett, a Niké-szobornál. Kerekesszékkel kész életveszély eljutni a buszmegállóból, és hamar lépcsőkbe ütköztem. Rámpákat akarok!!!

Erdőben lenni olyaaaaaan jóóóóóóóóóóóóó!!!!!!!!!!!!! :D :D :D (Pécsett, az Erdei tornapályán)

Csodálatraméltó, szeretett növények között a pécsi Botanikus Kertben.

Egy óriáscsótány társaságában. Végül is nem bántott, csak szokatlan volt a találkozás. Hogy hogyan kerültem vele kapcsolatba? Innen kiderül: http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2017/05/09/nagy-lajos-kiraly-udvaraban

Együtt művelődtünk kedvenc Vacakommal. 14 éven át tartozott hozzánk.

Sokhetes hasalásom közepette a támaszt adó sorstársaimmal, 2011-ben, az OORI-ban.

Megpróbáltam egyszerre elfújni a 40 gyertyámat (2017). Nem sikerült, de legalább megpróbálhattam! :) Hányan nem tehetik már meg, ezt is meg kell érni! :(

A gyönyörű Írországban, 2013-ban. Itt írok is róla: http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2014/03/01/irorszagi-morzsak

Ez itt a Duna! De! :) Galambócnál, a Vaskapu-szoros előtt. Ezért voltam itt: http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2015/02/19/orult-dilis-galamboc

Kerekesszékkel is járható tanösvény a Mecsextrém Parknál. Ráz rendesen, de az erdei környezet isteni! :)

2013. szilveszterén abban a kiváltságban részesültem, hogy én számolhattam vissza Pécs főterén!

Az impozáns Colosseumnál, Rómában, 2006 tavaszán. Ezen a napunkon végre nem esett az eső.

Megigézett a madárpók nyugalma, de bízni azért nem bíztam benne, mint ahogy a mosolyom is mutatja! A nem mindennapi kalandról itt számolok be: http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2016/09/19/madarpokok-testkozelbol

Imádom őket! A tíz napos kiscsikó megkóstolta a kerekesszékemet. Azóta is őrzöm a fogai nyomát!

2010-ben, még hosszabb, vöröses árnyalatú barna hajjal róvom Baja utcáit a Halfőző Fesztiválon. Testőreim gondoskodtak a biztonságomról!

Érzékenyítek egy óvodában. A gyerekek mindenre nyitottak és mindenbe bevonhatóak. Miénk a felelősség, mit kapnak tőlünk, felnőttektől. Jelen esetben egy kerekesszékes felnőttől.

 

Motiváló fogyatékosság

Egy hűvös áprilisi estén RJ Mitte, egy nem mindennapi hollywoodi színész tartott Pécsett előadást. Miért tartom őt különlegesnek? Mert születésétől fogva mozgássérült és beszédhibás, ám olyan ambiciózus is egyben, hogy a Totál szívás c. amerikai, Golden Globe-díjas sorozat egyik fontos szereplője volt 5 éven keresztül, amíg csak folyt a sorozat.

Angolul tartott motivációs beszédet a jövő orvosi nemzedékének a PTE ÁOK aulájában. Szerencsémre, oda kerekesszékkel is be lehet menni, szerencsémre, odáig alacsonypadlós buszokkal el is tudok utazni, és szerencsémre, az intézetben, ahol lakom, a nővérek is támogatnak abban, hogy részt vegyek egy-egy esti, éjszakai programon.

Így történhetett, hogy nekem is sikerült meghallgatnom RJ nagyszerű előadását. Bár beszédhibájából (inkább megkopott angoltudásomból) kifolyólag nem értettem minden szavát, de nagyon tetszett a humora, a kedvessége, és legfőképp az életbölcsessége, már 26 évesen is. Hiába, a szenvedés fejleszt a legjobban…

Az előadás végeztével készségesen állt a vele fényképezkedni vágyók rendelkezésére, és egy szép BAMA cikk is született róla és az eseményről. Úgy döntöttem, hogy azt is idézem egy az egyben, mert üdítő olvasmánynak tartom:

„Motivációs beszéd – Egy rendhagyó hollywoodi sztár látogatott Pécsre”

Rengeteg fogyatékossággal élőnek ad reményt RJ Mitte, aki maradandó agykárosodása ellenére lett sikeres színész és társadalmi aktivista. A Breaking Bad (Totál szívás) fiatal sztárja az orvoskar Angol-Német Hallgatói Önkormányzatának meghívására tartott Pécsett telt házas előadást.

A nagy ováció közepette színpadra lépő 26 éves színészről a felületes szemlélők nehezen mondták volna meg, hogy micsoda kemény és sikeres küzdelem áll mögötte. Bár enyhén sántít és némi beszédhibája is akad, ezek mértéke nem túl feltűnő, és előéletének ismerete kell hozzá, hogy fogalmat alkossunk arról, milyen messzire jutott nehéz gyermekkora óta – és hogy felismerjük, a közönséget már első pillanatban rabul ejtő jókedv és derűs személyiség nem üres álca. Az 1992-ben született amerikai színészt egy komplikációkkal terhelt születés után fogadták örökbe, és már kisgyermek korában nyilvánvalóvá vált, hogy komoly mozgáskoordinációs és artikulációs nehézségekkel küzd. Szülővárosának orvosai jó időn keresztül nem tudták megállapítani a probléma okát, és csupán három éves korában diagnosztizálták a celebrális parézist, azaz agyi eredetű bénulást.

„Akkor vagyunk a legerősebbek, amikor a leggyengébbek”

Hosszú és sokszor fájdalmas terápia következett ezután, amely részeként lábait is merevítők közé rakták, hogy ne görbüljenek el – ahogy a jókedélyű színész felidézte, úgy nézett ki és mozgott, mint egy zombi a népszerű The Walking Dead című tévésorozatból. Furcsa kinézete, nehézkes mozgása és beszéde miatt pedig népszerű célpontja lett az óvodai és iskolai zaklatásoknak is, ami annak a fényében nem meglepő, hogy az általa idézett statisztika szerint egy fogyatékossággal élő gyerek és fiatal háromszor akkora valószínűséggel lesz zaklatás áldozata, mint ép testű társai. Ám a fáradtságos munka végül eredménnyel járt, hiszen RJ Mitte megtanult segítség nélkül járni, és beszéde is rengeteget javult.

Mindehhez persze a fizikai erőfeszítésen kívül óriási akaraterőre is szükség volt. Ahogy fogalmazott: „sosem fogyatékossággal élőként tekintettem magamra. Veterán tengerészgyalogos nagyapám mondása, hogy a „nem vagyok rá képes” kifejezés nem ténykijelentés, hanem személyes döntés eredménye. Ha valamit nagyon akarunk, arra képesek vagyunk. Nem igaz, hogy nem tudunk fejlődni, növekedni.” Elszántságra pedig szüksége is volt, hiszen 10 éves kora környékén, rövid idővel húga megszületése és szülei válása után édesanyja súlyos balesetet szenvedett, és a háztartási feladatok oroszlánrésze is rá hárult. Mindez azonban csak még inkább megacélozta. „A fogyatékosságokra hajlamosak vagyunk gyengeségként tekinteni, és bizonyos szempontból azok is. Emellett valójában ebben a gyengeségben találhatjuk meg az erőt is, ha szembenézünk vele. Mindnyájan kerülünk nehéz helyzetbe életünk során, ám akkor vagyunk a legerősebbek, amikor a leggyengébbek: ezekben a pillanatokban szembesülünk azzal, hogy kik is vagyunk valójában.”

Magányos kamaszból példakép

Tinédzser volt már, amikor egy véletlen találkozás megváltoztatta a családja életét. Kishúgát felfedezte egy szereposztó ügynök egy reklámkampány arcának, és a család Los Angelesbe költözött. Ahogy mondta, a színészkedés természetes választás volt itt. „Los Angelesben egy hozzám hasonló, barátok nélküli kamasz nem sokat tehet: vagy egy bandához csatlakozik, vagy egy színésziskolához. Én az utóbbi mellett döntöttem”: Néhány kisebb szerep után jött az áttörés 15 éves korában: állandó szerep a Breaking Bad (Totál szívás) című sorozatban, ahol RJ Walter White, a gyengéd apából halálos betegsége nyomán könyörtelen drogbáróvá avanzsáló főszereplő fogyatékossággal élő fiát játszotta.

A Totál szívás tévétörténelmet írt öt évada alatt, és ebben RJ-nek óriási szerepe volt, hiszen a sorozatot megelőzően rendkívül ritka volt, hogy fogyatékkal élő karakter szerepére fogyatékkal élő színészt válasszanak ki. A színész kihasználta az ezzel járó lehetőséget, és a fogyatékossággal élők szószólójává vált világszerte. Teendő pedig rengeteg akad a film- és tévéiparban is, hiszen mint elmondta, míg mintegy a népesség 20 százaléka él együtt valamilyen fajta fogyatékossággal, a filmekben és sorozatokban csupán 2 százalék körüli a reprezentációjuk. A színész gyerekként egyetlen olyan tévékarakterrel találkozott, akivel celebrális parézissal élőként valamennyire azonosulni tudott, ez pedig a szatirikus animációs sorozat, a South Park egyik szereplője, az életét tolókocsiban töltő, csak artikulátlan kiáltásokra képes Timmy volt.

Az együttérzésre mindannyiunknak szüksége van

Bár nagy népszerűséget szerzett karaktere, ifjabb Walter sokat tett érte, hogy a különböző fogyatékosságokat jobban elfogadják és megértsék, az út még nagyon hosszú, és ezen az sem segít a színész szerint, hogy rengeteg esetben az ilyen karaktereket csak a kötelező politikai korrektség miatt szerepeltetik filmekben és sorozatokban, nem azért, hogy valamit tényleg elmondjanak az ilyen állapotokkal élőkről.

Amikor épp nem forgat, a fiatal színész jótékonysági nagykövetként járja a világot, és több jótékonysági szervezetben is aktív szerepet vállal. Pécsett az érzékenység és együttérzés fontosságáról beszélt az orvostanhallgatóknak, és míg ez egyszerűen hangzik, addig a gyerekkora jókora részét kórházakban töltő RJ tapasztalatai szerint sokszor elsikkad a mindennapos egészségügyi robotban. Pedig nem csak a fogyatékossággal élők szorulnak rá minderre, hiszen a Totál szívás sztárjának fő üzenete az volt, hogy valójában nincs különbség a fogyatékossággal élők és ép testűek között, ahogy beszéde vége felé megfogalmazta: „Amikor ifjabb Walterre néztetek, akkor egy fogyatékossággal élőt láttatok? Én nem: egy fiatal fiút láttam, aki éli az életét. És csupán ennyit akarhatunk mindannyian.”

Együttérzés, bizalom, folyamatos tanulás: RJ Mitte tanácsai a jövő orvosainak

A fiatal színész gyerekkora nagy részét kórházakban, illetve különböző kezeléseken töltötte, így rengeteg tapasztalatot szerzett a fogyatékossággal élők helyzetéről az egészségügyben, manapság pedig több alapítványban dolgozik együtt orvosokkal a fogyatékossággal élő emberek helyzetének javítása érdekében. Beszéde során több tanácsot is adott az orvostanhallgatók számára:

A terápia ne a kórházban érjen véget. Az egészségügyi rendszer rengeteg esetben nem veszi figyelembe, hogy a fogyatékossággal élő emberek saját maguk is sokat tehetnek állapotuk javítása érdekében – amennyiben megkapják ehhez a megfelelő eszközöket. A terápia épp ezért nem korlátozódhat a kórházakra és egészségügyi intézményekre, meg kell tanítani a pácienseket arra, hogy saját maguk is fejleszthessék magukat otthon – ne csak túléljenek, hanem éljenek.

Őrizd meg az együttérzésedet és legyél becsületes a betegeiddel! Mint az előadó fogalmazott, a lélekőrlő kórházi rutinban talán ezt az egyszerű tanácsot a legnehezebb megfogadni, ám ennek jelentősége óriási. Fontos megteremteni és fenntartani a bizalmat a fogyatékossággal élő gyermekekkel és azok szüleivel, és ennek része, hogy bízunk bennük annyira, hogy tisztességes tájékoztatást adunk állapotukról, még ha az igazság fájdalmas is. Mindezzel a páciensek dolgát is megkönnyítjük.

Minden páciens külön világ. Fordíts időt és energiát a betegeid megismerésére, ez ugyanis lehetőséget is jelent a tanulásra, ami nem ér véget az orvosi diploma megszerzésével – vallja RJ Mitte. A legjobb lehetőséget önmagunk képzésére pedig nem a könyvek jelentik, hanem maguk a betegek, ne féljünk tanulni tőlük és folyamatosan tovább képezni önmagunkat.

Egy alattomos, de leküzdhető kondíció

Az agyi eredetű bénulás, azaz cerebrális parézis nem vezethető vissza egy okra. Az állapot többnyire a terhesség alatt, ritkább esetben pedig szülés ideje alatti és azutáni komplikációk esetén alakul ki, és genetikai okok is szerepet játszhatnak. Átlagban a népesség 0,2 százalékát érinti, ám előfordulása lényegesen magasabb is lehet a hátrányosabb helyzetű társadalmi csoportok körében. Bár az agykárosodás permanens, megfelelő és kitartó terápiával jelentős állapotjavulás érhető el, köszönhetően agyunk alkalmazkodóképességének, amennyiben a kezeléseket kellően fiatal korban kezdik el.

RJ Mitte remek példa erre, hiszen ma segédeszközök nélkül képes mozogni és beszédzavara is minimális. Mindehhez hozzátartozik, hogy a fiatal színész esete a kevésbé súlyosak közé tartozik: a Totál szívásban általa játszott karakter, ifjabb Walter állapota súlyosabb.

https://www.bama.hu/pr/motivacios-beszed-egy-rendhagyo-hollywoodi-sztar-latogatott-pecsett-1311843/

 

Megtisztelt fentről egy madár…

Egy szál pólóban kolbászoltam ráérősen meleg, napsütéses időben. Így történhetett, hogy egy kiadós, természetben gyönyörködős sétát követően beértem egy éppen megüresedett buszmegállóba, és olyan szinten letojt egy madár, hogy szerintem az nem is egy madár volt, hanem legalább egy medve, a mennyiségből ítélve.

Ugye abban nincs semmi különös, ha az embert ily módon megtiszteli egy szárnyas lény, sőt, mi több, még azt gondoljuk, hogy szerencse is ér(t) minket. De mi van akkor, ha egy mozgásában erősen korlátozott emberrel, jelen esetben velem történik mindez? A kezeim kb. olyan ügyetlenek, mintha valaki vastag, kétujjas irhakesztyűben próbálna meg gyöngyöt fűzni, és a karjaim is sokkal kevésbé és erőtlenebbül működnek. Képtelen lettem volna a fejemről, a hajamról, a vállamról, vagy akár az egész alsótestemről letörölni bármit is, ezért az jelentette legfőképp az én szerencsémet, hogy az „égi áldás” a kerekesszékem joystickját, és a rajta nyugvó jobb kezemet találta telibe. Fogalmam sincs, miért és hogyan kaptam ekkora adagot! Felnéztem a közelemben lévő fára, sehol-senki, sem medve, sem pulyka, a galamboknak meg úgysem hittem volna el!

Zsebkendő mindig van nálam, de nem a zsebemben, mivel onnan nem tudnám előhúzni, hanem az asztalkámon. Arra, hála a jó égnek, alig jutott. Három széttűrt zsepi várt rám munkára készen. Először a joystickról próbáltam a madárbélsarat letakarítani, és aggódva vigyáztam, nehogy tovább potyogjon a zsepiről. Mit csináljak a koszossá vált takarítóeszközzel?! Ledobni a földre nem akartam, a szemetesig meg csak a joystick nyomásával tudtam volna elmenni, a még beterített jobb kezemmel viszont nem akartam újra összekenni mindent. Így átvettem abba a megtelt zsepit, és átnyúlva mindenen, bal kézzel vezetve ügyetlenkedtem magam oda a kerekesszékemmel a kukához. Mellette maradtam, de nem azért, mert belevaló lennék…

A kezemen és az asztalkámon folytattam a takarítást, közben imádkoztam, hogy több medve aznap már ne repüljön arra. Fáradtságos munkával sikerült a nyomokat eltüntetnem, de a tudat, hogy mitől ragad a kocsim és jómagam, végig ott motoszkált bennem. Csak ekkor kezdtek egyéb utazni vágyók is szállingózni a megállóba, és örültem, hogy nem akadt más szemtanúja a „szerencsés” esetemnek. Rendezettnek tűnő külsővel szálltam fel a buszra, és bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha pl. a fejem kellős közepére, netán az arcomra érkezik a madarak eme bőséges, kellemetlen áldása! És ha mondjuk a cipőmre kapom? Kit kérhettem volna meg, hogy törölje le róla ezt a tetemes mennyiségű madárkakit? Vagy ebben az „áldott állapotban” utazhattam volna? Visszaérve az intézetbe, csak mérsékelten röhögött rajtam teleszájjal a nővér, mialatt készségesen lefertőtlenített a pórul járt kocsi- és testrészeimen.

Szavak nélkül

Robit kísértem ki a buszhoz, aki látássérült. Ritkán használom azt a buszmegállót, de pont egy olyan járat jött a leghamarabb, amin viszonylag sűrűn megfordulok. A csukott ajtókon át az ismerős sofőr a helyén ülve a már jól bevált mozdulatokkal egy pillanat alatt megkérdezte tőlem, hogy felszállok-e. A buszmegállóban állva a már jól bevált mozdulatokkal egy pillanat alatt válaszoltam neki, hogy én nem, de a mellettem álló vak barátom igen. Az ajtók kinyíltak, Robi ügyesen felszállt a buszra, helyet foglalt közvetlen a sofőr mögött, majd becsukódtak az ajtók. A sofőr tovább indult, de nem felejtett el egy fejbiccentéssel és egy mosollyal elköszönni tőlem. Szeretem ezt a tiszteletteljes, gyors és hatékony, szavak nélküli kommunikációt! Köszönöm szépen Tükebusz az együttműködést!

2017-em

Áldottnak könyvelem el a 2017-es évemet, mely rendkívül gazdagnak, sikeresnek, lélektisztítónak és – feltöltőnek bizonyult. Fizikailag elfáradtam, mint a kutya, de az élményeim többszörösen kárpótoltak.

Az év eleji télben kevesebbszer mozdultam ki, ám semmiképp sem akartam kihagyni a pszichodráma kurzus több napos, elvonulós alkalmát Püspökszentlászlón. Hatalmas hóba öltözött az erdő, a csoporttársaim mégis cipeltek a sok lépcsőn fel-le, és eltoltak a havas akadálypályán a szunyókáló arborétumba is. Sajnos nem tudtam megoldani, hogy kint aludjak, azonban a pszichodrámavezető alaposan megdolgoztatott lelki téren – ahogy egész éven át is. Kemény dolog pszichodrámára járni, de ha beleadja magát az ember, évtizedes skrupulusoktól is megszabadulhat. Nem mellékesen, sok energiát vett ki belőlem az is egyrészt, hogy minden egyes alkalommal bejussak kerekesszékemmel a fizikai akadályokkal teli, pécsi kurzushelyszínre, másrészt, hogy az akkor még teljesen ismeretlen csoporttársaimtól kérjek mindennemű segítséget bénaságomból fakadóan. Soraim írásakor sajnos már csak egy alkalom maradt hátra, de a novemberi ismételt többnapos püspökszentlászlói elvonuláson már a többiekkel – időközben tiszteletteljes együttműködés alakult ki köztünk – együtt ott éjszakázhattam egy kedves barátom nővéri segítsége által. Ez hozzájárult a még alaposabb átszellemüléshez, és végre könnycseppeket is képes voltam hullatni utolsó, szívfájdalmas drámajátékom során.

Elhúzódott a tél. Emlékeim szerint nem ez volt az első április, amikor havazott, és télikabátban kellett kimozdulnom. Egy boldog, ötgyermekes barátcsalád 20. házassági évfordulóját nem lett volna szívem elszalasztani! És a napokban születik meg hatodik gyermekük… Nagy örömömre, 2017-ben több volt osztály- és kosarastársamnak is megszületett végre első csemetéje. Hiába tapossuk negyvenes éveinket, kitolódott a családalapítás ideje.

Sok-sok baráti találkozót és programot szerveztem, hol többen voltunk, hol kevesebben, hol fogyatékossággal élők, hol vegyesen, hol külföldi barátok kerestek fel, hol vidékiek, hol rokonok, hol csak vidáman beszélgettünk, hol szórakoztunk, hol vásároltunk (mivel ez legtöbbször nem megy egyedül fizikailag), hol hivatalos ügyet intéztünk, hol integrációs projektekben közreműködtünk. A helyszínek is váltakoztak, néhányat megemlítek a teljesség igénye nélkül: Botanikus Kert, Eozin Grillpark, Palatinus, Nana, Szabadkikötő, Főtér, Égervölgy, Flóra Pihenő, Állatkert, Dóm tér, Zsolnay Negyed, Tettye Vendéglő, Civil Közösségek Háza, Paulus, Nappali (csak előtte, mert a hely nem akadálymentes), Elefántos Étterem, Mátyás Király Vendéglő, Kodály Központ, Pécsi Nemzeti Színház, Janus Egyetemi Színház, Uránia Mozi, Pécs Pláza Mozi.

Számtalanszor vettem részt érzékenyítésen, vagyis, a fogyatékossággal élők világába vezettük be az épeket, hol az egyetemen, hol általános és középiskolában, hol egy sellyei ifjúsági táborban, hol az Ördögkatlan fesztiválon – a két utóbbi helyszínen életemben először jártam. 2017-ben valódi újdonságként hajózott be Magyarország és az én életembe is az első hazai Akadálymentes Turizmus Nap, kiváló orfűi szervezéssel. Az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem a két napos előkészítő workshopján, melegszívű vendéglátással, mely folytatódott a megvalósítása napján is. Egy érintett szemével és szívével megtapasztalhattam a program sikerességét, szükségességét, afféle régóta fennálló hiányt láttam először pótlódni. Megható élmények garmadával lettem gazdagabb, és a késő őszi kiértékelő workshopon többek közt olyan nagyszerű dolog történt velem, hogy beválasztottak a 2018-as, II. Akadálymentes Turizmus Nap öt fős fő szervezői bizottságába. Ha mozognék, biza’ remegnének a térdeim, hogy vajon helytállok-e?

Az elmúlt évek során, türelmes és kitartó erőfeszítéssel sikerült jó kapcsolatot kialakítanom a Tükebusszal. 17-ben, egy tiszteletteljes levelezésből indulva a Biokom is partnerként lépett fel az integrációs tevékenységekben, ami odáig jutott a részükről, hogy kikérik a tanácsomat, ha változtatáson törik a fejüket az akadálymentesítés terén. Arra vágyom, hogy egyre több szolgáltató és cég váljon motiválttá az integrációra, ami végül egy szellemileg és fizikailag is akadálymentes Pécset eredményez!

Kora nyáron megkerestek a PécsMá-tól, hogy vállalnék-e egy videóinterjú sorozatot arról, hogy milyen a kerekesszékes életem Pécsett. Úgy éreztem, ha őszintén felvállalom magam, akkor képviselhetem a sorstársaimat is, ami komoly tett lenne az integráció rögös világában. Az segítette csillapítani a lámpalázamat, hogy másokért is cselekedhetem. Felelősségteljesen törtem a fejem, hogy miről lenne a legfontosabb beszélnem. Szerény véleményem szerint igen jó munkát végeztünk a fiúkkal, a riporterrel és a kameramannal, akik ki is merték próbálni az elektromos kerekesszéket, sőt, versenyeztünk benne! :)

Augusztusban stílusosan Jelky Andrássá változtam bajaiként, és nyakamba vettem a világot. No, nem olyan mértékben, mint a vándor szabólegény, de egy négyvégtagbénult kerekesszékes esetében becsülendő távolságba, Kalotaszegre utaztam egy egész hétre. Másodszor jártam (gurultam) Erdélyben a GyereVilág!-os idomárjaimmal, és szívből remélem, hogy idén is eljutok oda, további csodálatos élményekhez jutva.

Alig érkeztem vissza Erdélyből, pár nap magamhoz térés, ki-be-átcsomagolás és egyéb elkerülhetetlen teendők elvégzése után elzúztam Balatonfenyvesre, a IV., mozgássérülteknek szervezett Máltatáborba. Szintén egy hetes eszem-iszom, ereszdelahajam, dínomdánom után újra Pécsett, az ágyamban találtam magam.

Egy még őrültebb szeptember következett. Komoly nézeteltérés a háziorvossal, kapkodós kerekesszék (alumínium)hegesztés Pécsváradon, mivel Erdélyben eltört, de a 9-i hétvégére már kellett – Bajára utaztam a 21. évi érettségi találkozónkra. Sajnos a fele osztály nem jelent meg, de aki eljött, az igen fergetegesen érezhette magát. :) Nem látogattuk meg volt iskolánkat, hanem egy volt osztálytársakból házaspárrá lett kedves pár fogadta osztályunkat egy pazar grillpartira a kertükben – az emblematikus Sugovica partján. Rég nevettünk ennyit együtt, nosztalgiáztunk, sztorizgattunk. Mégis az volt a legjelentősebb momentuma ennek a csodálatos programnak, hogy részemről is megvalósulhatott. Ugyanis egy többnapos utazás alapkérdései esetemben: Ki lát el? Ki emelget engem? Hogyan jutok oda? Vendéglátóim jóval előtte biztosítottak, hogy nemcsak kosztot, kvártélyt kapok a hétvégére, hanem teljeskörű ellátást is. Könnyekig meghatódtam a gondozásom profizmusán, biztonságban éreztem magam – ez a lényeg egy fizikailag teljesen kiszolgáltatott embernél. Egy másik, kedves, Pécsett élő, volt osztálytársammal autóztunk át, és a találkozóig egy volt általános iskolai padtársammal sétálgattunk a teljes hosszában megszépült Sugovica parton, egészen a Dunáig, a Türr Emlékműig. Óriási élményt jelentett ez is, főleg, hogy napsütötte, 25 fokos hétvégét kaptunk a Jóistentől!

Öt nappal később töltöttem be a negyvenedik életévemet, és szégyenlősségemet legyőzve összeröffentettem tíz barátomat egy születésnapi ünneplésre a Paulusban. Furcsa érzés volt emiatt a középpontban lenni, de örülök, hogy megengedtem magamnak. Kértem 40 szál gyertyát is az egyik tortámra, persze, hogy nem tudtam egyszerre elfújni őket! ;)

Két napra rá felvonatoztam Budapestre, mert elkövetkezett az Erdélyben táborozók találkozója. Egy kedves mozgássérült barátnőmnél szálltam meg egy újdonsült profi tábori kísérő segítségével, és az összegyűlt csapat egy újabb szépséges és finom tortával ajándékozott meg. Egye fene, nekik is adtam belőle… :D Felbecsülhetetlen az érzés, hogy a kerekesszékem csomagtartóján a poggyászommal önállóan kigurulok az intézmény ajtaján, felszállok a helyijáratú buszra, átszállok egy intercity vonatra, leszállok a Keleti Pályaudvaron, leintem a megfelelő BKK buszjáratot, majd egy megállóban földet érve tíz percet sétálok a barátnőm lakásáig egy nyugodtabb és kerekesszékkel is vállalható terepen, boldog önfeledtségben – ez a szabadság!

Az októberem helyi programok tömkelegéből állt. 15-én egy szál pólóban napozva tartottuk meg jókedvűen a balatoni csapat tábortalálkozóját. Pécsett rendezték az Országos Kerekesszékes Kosárlabdabajnokságot is, melyet élőben követve elneveztem a Titánok Összecsapásának. Nehéz, kemény, harcos, egyben gyönyörű, minden tiszteletet érdemlő sport, egyelőre méltatlanul kevesen kísérik figyelemmel.

A nagybátyám is újra tiszteletét tette nálam Budapestről. Kötődünk egymáshoz, és 2017-ben elfogadtam karácsonyi meghívását is. Bevállalta, hogy éjjelente megforgat, nappal gondoskodik rólam, és több női segítséget is szerzett reggeli és esti ellátásomra. Ehhez részemről nagyfokú alázat, nyitottság, türelem szükségeltetik, mert a segítőkész, de tapasztalattal még nem rendelkező embertársaim meglehetősen izgulnak, hogy helytállnak-e a segítésben. Úgy érzem, hogy ilyenkor az én feladatom nyugalmat és magabiztosságot sugározni, és őket bíztatni, hogy minden rendben van és nagyon ügyesek. Ezen felül, félre kell raknom egészséges szégyenérzetemet, és ismeretlenek előtt meztelenkednem, hiszen csak mások által lehetek tiszta és ápolt. Ha a felsoroltakra képes vagyok, akkor létrejöhet egy meghitt és szeretetteljes karácsony. Hála Istennek, egyes rokonaimnak, és saját erőfeszítéseimnek, létrejött. Ráadásul, a hosszú, magányos utazásomhoz ismét csapadék- és hidegmentes időjárást, valamint segítőkész kalauzokat kaptam az égiektől, akiktől mertem segítséget kérni kabát le- és felvételhez. Sokszor nehéz segítséget kérni. Néha nincs is lelki erőm hozzá. Néha besokallok a kiszolgáltatottságból. De mindent megteszek, hogy ez valóban csak néha forduljon elő.

Törekszem úgy beosztani az időmet, hogy ki is pihenjem magam az elfoglaltságaim között, különben nem tudnám teljes erőbedobással kivitelezni őket. Hála Istennek, újabb és újabb állásajánlatokat, ill. megtisztelő tevékenységekre kapok felkéréseket, azonban sajnos nemet kell rájuk mondanom, mert nem szeretném végigrohanni az életemet, vagy elmulasztani a megélendő pillanatokat. Emellett, érzelmileg muszáj volt elengednem néhány embert az életemből, mert ártott a hiábavaló kötődésem hozzájuk. Viszont azon vettem észre magam, hogy jöttek helyettük mások. És most jól érzem magam.

Flóra pihenő, 2017.03.20.

Piknik a Flóra pihenőnél

Ritával nyáron, itt még Márk a hasában növekszik.

Eira és lánya Finnországból látogattak meg.

Kornéliával a Zsolnay Negyedben. :)

Csontváry, Tükebusz, Biokom, Patrik, én :)

Pesten élő nagybátyám a pécsi botanikus kertben.

Jó emberek jó társaságában.

Egy gimis érzékenyítésen engem érzékenyítettek az állatkert lakói. :)

Érzékenyítés a PTE-n.

Érzékenyítés a sellyei ifjúsági táborban.

Torockószentgyörgy tetején, Székelykővel a háttérben. <3

Frappáns csoportkép a kaliforniai mamutfenyőnél Kalotaszegen.

GyereVilág! csoportkép a Székelykőnél, aug.-ban.

Máltatáboros lazulás az esti buli előtt, Balatonfenyvesen :)

21. érettségi tali Baján, a Sugovica partján. <3

Villásreggeli a Sugovica partján, a 21. érettségi tali után. <3

Nosztalgiaséta a Sugovica partján. <3

Nosztalgiaséta a Sugovica partján Zitával, az ált. sulis padtársammal. <3

40. szülcsinapcsis ünneplés barátokkal, szept. 13-án. <3

40. szülcsinapcsis ünneplés barátokkal, szept. 13-án. <3

40. szülcsinapcsis puszi Ádámtól, szept. 13-án. <3

GyereVilágos tábortali és szülcsinapcsis köszöntés barátnőmnél, Zsuzsánál, Budapesten.

GyereVilágos tábortali barátnőmnél, Zsuzsánál, Budapesten.

Máltatáboros tábortali Pécsett, október 15-én.

Országos Kerekesszékes Kosárlabdabajnokság a Lauberben.

Palatinus parti :)

Szenteste Pesten

Előszilveszerezés Zsoltival és Kornéllal a Pécs Plázában, Jumanji-val :)

 

 

Kalotaszegen az idomárjaimmal

„El innen, ki innen!” – fullasztottak a hétköznapjaim, ki akartam szabadulni! Erre remek lehetőségem adódott a GyereVilág! integrált utazócirkusza által, akik 2017-ben Kalotaszeget és Kolozsvárt tűzték ki úticélul. Újra Erdélybe mehetek? És ezzel az elvetemült bandával? Naná! ;) Sok kalandot éltem már meg velük, néhány stresszeset is, de kockázat nélkül nincs nyereség!

A pszichodráma kurzus keltette rémisztő és fájdalmas belső munkálataim sokat kivettek belőlem az év során. Ezúttal talán ezért is nem volt kedvem és energiám megszervezni és végrehajtani a vonatozásomat Pécsről a fővárosba, ahonnan a tábor indult. Rettentően meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy vágányzár miatt nem is tudnék vonattal menni – kézi kerekesszékkel és rengeteg pakkal képtelen lettem volna átszállni útközben buszra, majd egy órával később vissza a vonatra. Ezt előre tudta a lelkem?

Nekiálltam a facén fuvart keresni. Ilyenkor is megmutatkozik, hogy mennyi jó ember létezik, mert azonnal elárasztottak a felajánlások. Hamar megegyeztünk, néhány tartalékost is bebiztosítottam magamnak, és a kérdéses napon, végül az egyik tartalékossal, felszáguldottunk Budapestre. Nagylelkű vendéglátóm és táborbéli kísérőm, Zsuzsa, aki az idei évtől már szelfibottal is rendelkezik, elémjött, és családjával töltöttem Pilisborosjenőn a 0. napunkat.

A forró nyári utazással kapcsolatosan leledzett még egy nem kis félelmem. Négyvégtagbénult állapotomnál fogva képtelen vagyok a melegtől izzadni és hőt leadni, így 30 fok felett hamar túlhevülök, ha nem vigyázok és hűtöm magam folyamatosan. Ez olyan, mintha bezártak volna egy napon hagyott, átforrósodott autóba, amiben nem működik a légkondi és kinyitni sem lehet semmit. Nem tudtam elképzelni, hogyan bírok ki 35-40 fokos kánikulában egy 8 órás autóutat! Rémképeimet a Jóisten szeles, hűsítő záporai mosták el az utazást megelőző napon, csakúgy, mint az út porát.

Indulásunk másfél órás késése a régi szép időkre emlékeztetett, az öreg volvó utánfutójára felpókozott wc-szék viszont annál újabb és viccesebb látványt nyújtott a számomra. :) Még a vödröt is benne hagyták, ami szerencsére már az udvaron kirázódott belőle. P: Az indulás utáni hirtelen kocsilerobbanás is szerepelt ismét a repertoárban, de egy gyors autócserét követően nem gördült újabb akadály elénk, ezért rendben befutottunk este 9-re Kalotaszentkirályra, ahol házi étkek és italok gazdag sora várt ránk: marhapörkölt, csörögefánk, almapálinka, áfonyalikőr.

Szállásunk rendhagyó módon modernnek, kiváló állapotúnak és kényelmesnek bizonyult, aminek azért örvendeztem annyira, mert a közelmúltban elhasználódott idegrendszerem megmaradt részeit a veszélyes kalandok át- és túlélésére tartogattam. Felüdülés volt másnap reggel kikelni a puha ágyikóból és beülni az erdélyi finomságokkal megrakott asztal elé: padlizsánkrém, zakuszka, házi tejföl, házi lekvárok, frissen szedett zöldségek vártak minket minden alkalommal, ezért én annyit ettem a kalotaszentkirályi Saroklak Panzióban töltött négy-öt napunk alatt, amennyi csak belém fért. Gondoltam, diétázik a fene…

Kedden teli pocakkal autókba szálltunk és meg sem álltunk a Mennyasszony fátyla vagy Fátyol vízesés felé. Ily’ sudár zuhatagot ritkán lát az ember lánya, ezért reszketve hagytam, hogy egy keskeny, igencsak ingadozó deszkahídra a kerekesszékemben ülve felemeljenek, és azon végig toljanak, hogy minél közelebbről csodálhassam meg a kristálytiszta, folyékony fátylat. Miután visszajuttattak élve a talajra, autóinkkal felcaplattunk egy simának cseppet sem mondható hegyi úton egy víznyelőhöz. Utána egy nem mindennapi ebédlőben, egy fenyves közepén költöttük el szendvicsebédünket. Annak tartozékait egy utánfutóban tárolták, mely tetején méltó helyet foglalt el a segédeszköz-trón alias tábori wc-szék. Peti király bele is ülepedett, és alattvalóival a lábainál, hagyta magát lezötykölődtetni autómeghajtással a girbe-gurba göröngyös erdei utakon.

Régi vágyam egy eredeti, óriási mamutfenyőerdő bejárása, ezért megszeppenve vettem tudomásul, hogy Erdélyben ellátogatunk egy hamisítatlan, alig száz éves mamutfenyő csemetéhez! A mai napig hihetetlen, hogy megérintettem a kedvenc növényemet élőben! És szinte az is, hogy időben visszaértünk a csirkepörkölt-vacsorára, melyet a panzió nyári konyhájában készített kürtöskaláccsal kísértünk le.

A következő napot Kalotaszentkirály és Bánffyhunyad református templomainak meglátogatásával kezdtük, ahol hüledezve néztem a mesterien díszített mennyezeti kazettákat, valamint a pelikánon gondolkoztam hosszan, hogy hogyan lett éppen az a református egyház szimbólum madara. A körösfői templom tövében, egy kellemes kilátású domb tetején jókedvűen eszegettünk némi hideg eledelt, majd folytattuk Isten házainak szemrevételezését, pontosabban, néminemű csukott szemű áhítattal, mely a fáradt utazókból kikívánkozott. Túránk végén megilletődve jártam végig a kalotaszentkirályi tájházat, ahol megtudtam, hogy valaha a tiszta szobában hálták el az ifjú házasok az első közös éjszakájukat. Hogy is van ez mostanság?

Csütörtököt mondtunk…mármint másnapra virradóan. Legurítottak szállásunk lépcsőjén, és egy újabb cipelési macera elkerülése végett, nagyfokú szégyenlősségem ellenére bevállaltam, hogy egy lavorban az udvaron, mindenki szeme láttára mossuk meg a hajam. Kiszolgáltatottságom e szegmensét is közszemlére tettem, és egynehány kellemetlen belsőleges érzéshullámot nem számítva, kiválóan teljesítettük Rékával a kitűzött feladatot, aki nagyon ügyes segítőként szuperál. A meleg napsugarak kötege a kedvenc hajszárítóm.

Aznap a Tordai hasadékot tűztük ki úticélnak. Visszatért a kánikula, de szerencsére a furgonban, amiben ültem, volt valamelyest légkondi. Izgatottan pillantottam meg a távolban az impozáns természeti képződményt, alig vártam, hogy odaérjünk. Hálásan hatoltunk be az árnyékos erdőbe, persze rögtön egy korlátok nélküli, keskeny betonhídon kellett átgurulnunk. A túraútvonal kerekesszékkel rohadtul rázott, aztán jöttek a magas, vaskos betonlépcsősorok, de mi azon is átverekedtük magunkat! Besegítettek más kirándulók is, sőt, egyikük megkérdezte, hogy honnan jöttünk. Mikor mondtuk, hogy Magyarországról, meghatottan hozzátette, hogy nekünk ez biztosan óriási élmény lehet, és nem csak nekünk, hanem a _gondozóinknak_ is! Csaba, a táborvezető azonnal, önmagához hűen reagált: „Mi nem gondozók vagyunk, hanem idomárok!” És kitört a percekig tartó röhögés.

A túraút keskenyedett, egyik oldalán magas sziklafal, másik oldalán vízfolyás, több méterrel lejjebb. Tériszonyosoknak nem ajánlom a terepet. Elértünk egy ingadozó fahídhoz, bátran átevickéltünk rajta, végül az újabb és újabb kerekesszéket próbáló lépcsősorok kifogtak rajtunk. Idomárjaink erejére szükségünk volt a tábor második felében is, így vidáman megpihentünk egy pár morbidan heverő gumicsizma mellett, majd tovaeredtünk Torockó felé.

Mesebéli falucska, mesebéli tájjal, a három csúccsal büszkélkedő Székelykővel a háttérben, ahol még a nap is kétszer kel fel. Ha nem hiszed, gurulj utána! ;) Lelkes kis csapatunknak természetesen ennyi látnivaló egy napra nem elég, ezért megcéloztuk Torockószentgyörgy 700 méter magasan fekvő várromját. Hiszem, hogy a romhoz felvezető kocsiút mély barázdái sok sofőrt elriasztottak már, de nem a Gyere Világ! vezetőjét! Bepakolták a mozgásában erősen korlátozott résztvevőket a furgonba, oszt’ uccuneki! A járók gyalog. Méteres gödrök hosszában-széltében, félelmemben a Jóisten kezébe adtam magam: „Uram, te döntöd el, hogy megfeneklünk, tengelytörünk, vagy sem!” Úgy döntött, hogy megússzuk. Legalábbis az enyhén emelkedő szakaszon. Azonban igen meredekbe fordult az út, így Csaba nagy gázt adott. A furgon felkaptatott egy darabig, majd hirtelen vett egy jobbkanyart és csúszni, dőlni kezdett lefelé! Csaba sikeresen lefékezte az autót és felkiáltott: „Mindenki azonnal szálljon ki!” Hogyne, a bénák márcsak kiugrálnak mindenféle veszélyes járműből!

A megdőlt kocsiban várni a felmentőseregre erősen igénybe vette az idegrendszeremet. Lassan, egyesével szedtek ki minket és székeinket, rám kb. húsz perc elteltével került sor. A magas fűben és a kerekesszékemben ülve is a borulástól rettegtem, ezért ketten támasztottak két oldalról, és minden-mindegy alapon hagytam magam felrángatni egy felejthetetlen panorámával bíró magaslatra. Kifújtuk magunkat, ki fizikailag, ki lelkileg, ki mindkét módon. Átadtuk magunkat a magasztos környezetnek. A zöldellő, élettel teli hegyek közt békére leltem-tünk, örökre belém ivódott a pillanat. Egy magaslaton nemcsak Istenhez érezheti magát közelebb az ember, hanem fel is fedezheti, hogy egyszerűbb út is vezet lefelé, mint amin feljött! :P Az átélt élmények és a vacsorára befalt friss töltött káposzta házi tejföllel kiváló altatóként szolgáltak. :)

Pénteken ellátogattunk a falubéli Kató nénihez, aki méltósággal viselte özvegyi sorsát, és olyan békét árasztott, miközben minket fogadott takaros otthonuk tiszta szobájában, hogy teljesen megirigyeltem. Nem utazott soha messzebb Kolozsvárnál, egész életében Kalotaszentkirályon lakott, ugyanabban a házban, ugyanazzal a férjjel, akivel elmondása szerint jól meg is voltak. Felneveltek két fiút, a férje később megbetegedett, mozgásában korlátozott lett, de így is megküzdöttek együtt az élet nehézségeivel, amiből bőven akadhatott. Megható történet, hol van ma már ez az állandóság, mely az oly’ értékes biztonságot adta nekünk?

Szomorúan búcsúztam el a Saroklak Panziótól, miután elhalmozott kellemes, kényelmes és finom vendégszeretettel, de várt minket Kolozsvár, Hunyadi Mátyás tekintélyt parancsoló szobrával, a monumentális Szent Mihály székesegyházzal, valamint igazságos királyunk még szilárdan álló, de legnagyobb sajnálatomra nem látogatható szülőházával. Kívülről megcsodálva is visszarepített a XV. századba, meghatódva kerültem a hely szellemének a hatása alá. Mily’ abszurd, hogy kebapot ebédeltünk a törökverők városában, ráadásul jóízűen! ;)

Magyarfenesen hajtottuk álomra fejünket. Szombaton a Tordai sóbánya meglátogatása következett, aminek méreteit szájtátva bámultam. A bejutás a Kelet-Európai „akadálymentes” állapotokra hajazott. Megérkeztünk a hőségtől átforrósodott autóinkkal, a szűk bazársorok őrületes tömegében kiverekedtünk magunknak némi megállóhelyet, míg kerekesszékeinket és mindannyiunkat kiemelték a járművekből, az ölünkbe pakolták a halom meleg ruhát, amit a hűs mélységben gondoltunk felhúzni, majd beálltunk a sorba. Izzasztó, izmokat és derekakat sokadszorra is próbára tévő, komoly logisztikát igénylő művelet az ilyen. Ezekután egy jóindulatú alkalmazott közölte, hogy itt száz lépcsőn kellene leereszkednünk, azonban ha átutazunk a másik bejárathoz, ott „csak” negyven lépcső lesz az akadály. Ha egy ilyen helyzetben megengednénk magunknak bármiféle dührohamot, akkor semmire sem maradna energiánk, mert annyiszor kerülünk hasonló, akadályokkal teli szituációba. Így, bölcsen belátván a megváltoztathatatlant, sofőrjeink elővarázsolták olvadozó járműveinket, bedobáltak bennünket és járgányainkat a megszokott helyükre, hogy 10 perc autózás után megismételjük a fentebb felvázolt kiszállási procedúrát.

Végre bejutottunk! Kitartásunknak köszönhetően fekete-fehér, csavaros nyalóka mintázatú falakat nyalogathattunk, és valóban utunkat próbálta állni 4x10 keskeny, átkozottul csúszós, meredek lépcső, de sikertelenül. Csukott szemmel, rettegve engedtem, hogy cipeljenek. Jutalmul lenézhettem egy több mint száz méteres, nyomasztóan sötét mélységbe, amelynek az alján egy 8 méter mély tó leledzett, csillogó izékkel a tetején. Persze akadt még jó pár bónusz lépcsőfok az utunkba, de egyszer csak elértünk egy panorámalifthez, ami levitt minket a tó szintjére, közben nem győztem megtalálni a megfelelő szavakat a látvány leírására. Mintha egy földalatti bevásárló- és szabadidőközpontba kerültem volna, óriáskerékkel, pingpong asztallal, pihenőhelyekkel, körpulttal. Találgattam, hogy mit árulnak a körpultnál, azt hittem, hogy ételt. Közelebb érve megláttam, hogy sóból készített szuveníreket, mert ételt tilos volt a sóbánya területén fogyasztani. A sötét tavacska tetején pedig csónakázni lehetett, csinosan kivilágított faépítmények között, ezeket láttam fentről csillogni.

Visszaérve a szállásra olyat tettem, amit évtizedek óta nem: pokrócot rakattam a fűre, utána magamat. Hanyatt fekve csodáltam a nyári égboltot, a felettem szétterpeszkedő gyümölcsfák szépségét, magamba engedtem a föld energiáját, és a létezés nyugalmát. Hagyták. Az emberek és a körülmények is. Ilyenkor válik nyilvánvalóvá, hogy egy nagyvárosban élve az agyam, az érzékszerveim, a testem irdatlan mennyiségű energiát fordít önkéntelenül is az őket ért ingerek kezelésére, feldolgozására nap mint nap. Sajnos egyébként fel sem tűnne, hogy mennyire természetellenes életet élünk.

Búcsúestet tartottunk, ahol minden csapattag mondott néhány szót, gondolatot. Hol szomorú emlékek bukkantak fel, hol vidámak, de mindenesetre mély érzelmeket kiváltóak. Mert ez a tábor mély, hol egy jégbarlang miatt, hol meg emlékezetes egyéniségek, történések vagy helyek miatt. A majd’ 16 éves Csanád, aki részt vett eddig minden táborban, azt nyilatkozta, hogy mindig a legutóbbi tábor volt a legjobb, és mindig várja a következőt. Ráérzett a segítés ízére, egyre jobban szereti, és izmai is megerősödtek. A sóbányában pl. volt mit emelgetni, toligálni az idomárjainknak órákon át, ő mégis úgy rohant ki velem a látogatás végén, mint ha akkor indultunk volna. A búcsúesten meg is kérdeztem tőle, mi volt számára a legnehezebb a sóbányás kalandban, és azt felelte, hogy várakozni a liftnél. Véleményem szerint ilyen egy vérbeli segítő: nem számít a fáradtság, a fizikai igénybevétel, mert a szívből jövő segítés erőleves a léleknek. A Gyere Világ! segítőire ez a hozzáállás jellemző, és hogy emellett partnerként is kezelnek, ezért nem érzem magam köztük súlyos mozgássérülten sem másnak, sem kevesebbnek, sem értéktelennek.

Andor Csabával, a vezetővel beszélgettünk arról is, hogy szerinte nincs olyan, hogy fogyatékosság. Úgy véli, hogy mindenki erősebb vagy gyengébb valamiben, ill. mindenkinél van olyan, hogy képtelen valamire. Társadalom-, kultúra-, és ki tudja, mi-függő, hogy melyik képesség- vagy tudáshiányt bélyegzik fogyatékosságnak. Érdekes ez a skandináv szemlélet, nem? Nekem felettébb szimpatikus, bárcsak átvennék a magyarok ezt a hozzáállást, sőt, a világon minden ember! Szép álom, de álmodozni lehet…

Az viszont nem álom, hogy egyik oldalon eltört a kerekesszékem háttámlája, szombat délután lettem rá figyelmes. Hiába, sok kocsitörő kalandot éltünk már át együtt! (Utólagos megj.: Nemsokra rá, megjavíttattam, megalumíniumhegesztették, mert küszöbön volt egy következő kiruccanás.) És nem utolsó sorban, a búcsúesten megkérték a kezem. :D Matyi 16. születésnapját ünnepeltük, és ha már olyan korba lépett, amitől kezdve törvényesen házasságot köthet, úgy döntött, engem vesz el. :P

Örömittasan hajtottam álomra a fejem és szomorkásan ébredtem, hiszen már csak a hazaút volt hátra a táborból. Problémamentesen utaztunk. Nagyváradon álltunk meg hosszabban, hogy megebédeljünk és megtekintsük az Ady Múzeumot. Sötétedésre érkeztünk vissza Budapestre, a MEREK-be, ahonnan Zsuzsával Pilisborosjenőre autóztunk még ki, mert ő látott vendégül arra az éjszakára is. Félholtan pizzáztunk egyet, majd némi házimunka után bedőltünk az ágyba. Másnap de. az Újpalotán lakó nagybátyám jött ki értem, nála töltöttem az egész hétfői napot. Jókat beszélgettünk, miközben finomabbnál-finomabbakat főzött nekem, melyből hoztam magammal Pécsre is. Ezúttal is ő fuvarozott le, mindig számíthatok rá, hála az égnek.

Hagytam, hogy elrepítsen a mókuskerékből az idei tábor. Lelassultam, kikapcsolódtam, és az elmaradhatatlan kalandokból is jutott bőséggel. Erdély ismét elvarázsolt, szívből remélem, hogy jövőre részt vehetek egy csodálatos Gyere Világ! utazáson Székelyföldre!

Így jutottunk el a Fátyol-vízeséshez.

Ezeken a pallókon hagytam cipeltetni magam, végül megérte.

Matyival a Fátyol-vízesés előtt, a háttérben egy párocska pózol. :D

A táborvezetőnk...

...és alattvalói.

Megörökítendő pillanat, valóban. :)

A vízesés innen fakad...

Nem gyönyörű a környezet??? :)

De jó volt itt táborozni, még ha pár órát is! :)

Be jól esett ily' gyönyörű helyen ebédelni! :)

Ez a mamutfenyő betette nálam a kaput!

Ott egy Soma ebben a mamutfenyőág-rengetegben!

Kedvenc csoportképem a kedvenc növényemmel! :)

Felejthetetlen helyszín és csoport...

Megtisztelő közelségben egy mamutfenyővel

Kedves szállásunk kedves segítőimmel és egy kedves macskával :)

Terülj-terülj asztalkám erdélyi módra!

Kellemesen teltek a közös étkezések.

Lépcsők szokványos akadálymentesítése szállásainkon

Műhelytitkaim nyilvánossá tétele

Templomlátogatásaink egyik ékessége

Így jutunk be egy templomba - bejutunk, jobb esetben.

Csodálatos templombelső

Csodálatos templombelső

Ritkán tartózkodom ennyi szépséges hímzés közt

Mónival megvitatjuk az élet nagy kérdéseit

Körösfői idill

Körösfői idill a másik irányból fotózva, panorámával

Szépséges tájház Kalotaszentkirályon

Szépséges tájházbelső Kalotaszentkirályon

Kató néninél vendégeskedtünk.

Hiába a nevemet viselő panzió, Soma beállása mindent visz! ;)

A Tordai-hasadék előtt

Túraút a Tordai-hasadékban

Túraút a Tordai-hasadékban

Lépcsőmászás GyereVilág! módra!

Az idomárjaim díszpéldányaival a Tordai-hasadékban

Dzsungelláz...

Torockó utcáin

Torockó utcáin

Torockói csoportkép a Székelykővel a háttérben

A semmihez sem fogható Székelykő

Sanyi kiszállt a megdőlt autóból Torockószentgyörgyön a várromnál

Félelmetesen lejtett a terep!

GyereVilág! csapatmunka!

Ez is egy feledhetetlen csoportkép!

Réka és egyéb szépségek

Torockószentgyörgyi látvány

Torockószentgyörgyi látvány

Őszinte mosoly a torockószentgyörgyi magaslaton

Kolozsvár főterén

A Szent Mihály székesegyház Kolozsvárott

Mátyás királyunk szülőházánál - megható pillanat volt.

Móni és a starwarskuka :)

A Tordai sóbánya rejtelmes folyosóin

A só valódi csíkjai a háttérben

Sötét a kép, de akkor is két ilyen keskeny, csúszós lépcsősoron vittek fel és le!

A sóbánya belsejében, a panorámalift tetején

Leértünk

Micsoda belmagasság!

Micsoda belső tér!

A bányató és felszíni építményei

Sikeresen kijutottunk a Tordai Sóbányából! :)

Magyarfenesi pillanatkép a szálláson: testi-lelki szükségletek kielégítése a GyereVilág!-ban!

Erdélyi nyugalom

Aleksza relakszál :D

Lebilincselő tv-interjú a 18 éve súlyos autóbalesetet szenvedett Antal Zsuzsával

Mitől ember az ember? Többek közt attól, hogy méltósággal viseli a sorsát. Hogy megteszi a tőle telhetőt. Hogy kihozza a helyzetéből a maximumot. Ami meglehetősen szubjektív. Mindenkinek vannak démonjai, kisebbek-nagyobbak egyaránt, állandóan küzdünk velük-ellenük. Néha feladjuk, megalkuszunk, és megesik, hogy némelyiket elfogadjuk. Biztos vagyok benne, hogy Antal Zsuzsa nem szereti az állapotát, de bölcsen belátta, hogy nem tud változtatni rajta. Azonnal célt, feladatokat tűzött ki maga elé, hogy értelmet adjon az örök mozgás után a mozgásképtelen létnek. Egyetlen gyermeke felnevelésére és saját túlélésére fókuszált. Az előbbit sikeresen teljesítette, az utóbbi a mai napig is nagy küzdelmet igényel. Zsuzsa nagy küzdő. Megtiszteltetés, hogy ismerhetem, és hogy megnyitotta előttem az életét. Most ugyanezt tette ország-világ számára is egy csodálatos tv-riport keretében, mely kegyetlenül őszinte, szívszorító, megható, és nem utolsó sorban: bölcs, mint Zsuzsa. Úgy megölelném! <3

...és ő betakarózott.

Nem mozogtak sem a kezei, sem a lábai. Merev testét hanyatt helyezték el éjszakára. Tíz órán át egy pozícióban? Megszokta már.

Hűvösre fordult az idő, így jól bebugyolálták a takaróval mindenütt. És elmentek. Ő arra eszmélt, hogy fázik. Mégis fázik, mert a válla, amiről lecsúszott a pólója, kimaradt a takarásból. Bal karját szándékosan hagyatta kint, hátha melege lesz. Tévedett.

Bár kérésre akármikor visszajöttek volna, úgy döntött, egyedül gyürkőzik neki. Hogy néz ki az, amikor egy teljesen béna ember megpróbálja betakarni magát? Pár centicskét előre tudta hajtani a fejét. A fogaival elkapta a paplan felső szélét.

Eszeveszett rángatózásba kezdett, hátha kiszabadul a teste alól a melegítő anyag. Hiába, jól betűrték! Újból megpróbálta kirángatni fázó karja alól a takarót. Az ágya kétségbeesetten nyikorgott alatta, csakúgy sírtak a deszkák. De ő nem adta fel, újra és újra nekilendült, akár egy vergődő zsákmánnyal a fogai közt.

Végül a paplan csak megadta magát, kiszabadult csupasz karja alól, és ő betakarózott.

Jól esett az az esőbeálló esete

Kigúvadtak a szemeim és belém hasított a fájdalom, amikor megláttam a vadiúj esőbeállót a buszmegállóban, ami mellett gyakran elhaladok útban hazafelé. Új és mégsem akadálymentes, pedig játszi könnyedséggel meg lehetett volna úgy is építeni! Mikor, mikor, mikor lesz már ebben az országban az akadálymentesség végre magától értetődő??? Kezdett ellepni a ború ködje, lelkem ajtaja megnyílt a csüggedés és a kilátástalanság előtt. Szenvedtem…sajgott a szívem…sajgott, sajgott, sajgott! Egyszer aztán, nem tudom, hogyan és mikor, önvédelmi mechanizmusként bekapcsolt az agyam. Mit tegyek, hogy csökkentsem a szívfájdalmam??? Gondolkozz, Alexa, gondolkozz!!!

Jelezhetem ezt valaki felé hivatalosan? Igen, a Biokom felé. Durván, kedvesen, őszintén? Melyik hangnemet válasszam? Higgadj le, Alexa, te sem szeretnéd, ha letorkollnának! Vagy szeretsz szenvedni, mazochista vagy??? A Biokom nem hiszem, hogy az lenne. Továbbá, évtizedeken át kommunista ország voltunk, ahol nemhogy pozitívan vagy semlegesen álltak a mássággal élőkhöz, hanem még szégyellték, dugdosták is őket. Az ország vezetői sem külsőleg, sem belsőleg nem formálták fogyatékosbaráttá kis hazánkat. Tanácstalanság, sajnálkozás, félelem, rettegés, netán undor jő föl sokakban egy segítséggel élő láttán. Másokban kíváncsiság, esetleg segíteni akarás. És akad néha mosolygó elfogadás, elérzékenyülés, meghatódás. Mindenesetre az arány még szánalmas, pedig ami a fogyatékkal élőknek jó, az mindenkinek jó! Ez azonban még nem jön zsigerből, mint pl. Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában, ezért itthon mi magunknak kell tennünk azért, hogy beolvadjunk a társadalomba. Vagyis, nekem nincs türelmem kivárni, míg minden „magától” hozzáférhető lesz, hanem igyekszem tiszteletteljesen, egyben határozottan kopogtatni az érintett ajtókon.

Így történt többek közt az is, hogy finoman jeleztem emailben a Biokom felé az új esőbeállóval kapcsolatos problémámat, és egy újabb levélváltást követően kellemesen meglepődtem, hogy felhívtak telefonon és találkozást javasoltak közös ötletelés céljából a szóban forgó buszmegállóban. A sűrű alacsonypadlós buszjáratoknak köszönhetően hamar ott termettem, ahol már várt rám a menetrendi és vonalhálózati referens egy fess fiatalember, Patrik személyében. Úgy éreztem, valóban szeretne segíteni, és nemcsak az esőbeálló lehetséges változtatásairól diskuráltunk, hanem az is őszintén érdekelte, mi jelent a kerekesszékeseknek akadályt a járdákon, utakon, átkelőknél. Olyannyira, hogy az izzasztó meleg ellenére vidáman sétára indultunk, én pedig hálásan szemléltettem neki közlekedési nehézségeimet. Hamar vágta, mi a kellemes, a kellemetlen, valamint a lehetetlen le- és átjáró, járdaszegély. Valahol a csigás viccet idéztem, hogy itt nekünk bizony születni kell a túloldalra, hogy átkerüljünk… ;)

Óriásit sétáltunk, kellemeset beszélgettünk, és sok tapasztalatot szereztünk a másik féltől egy további, hatékony együttműködés reményében. Köszönöm, Pék A. Patrik, Lehmann Ferenc, Biokom! :) :) :)


Patrikkal stílusosan egy busz előterében :)