Kalandok mozdulatlanul

22 éve kerekesszékben ülve élem az életem. De nem vagyok egy otthonülő típus... ;)

2017-em

Áldottnak könyvelem el a 2017-es évemet, mely rendkívül gazdagnak, sikeresnek, lélektisztítónak és – feltöltőnek bizonyult. Fizikailag elfáradtam, mint a kutya, de az élményeim többszörösen kárpótoltak.

Az év eleji télben kevesebbszer mozdultam ki, ám semmiképp sem akartam kihagyni a pszichodráma kurzus több napos, elvonulós alkalmát Püspökszentlászlón. Hatalmas hóba öltözött az erdő, a csoporttársaim mégis cipeltek a sok lépcsőn fel-le, és eltoltak a havas akadálypályán a szunyókáló arborétumba is. Sajnos nem tudtam megoldani, hogy kint aludjak, azonban a pszichodrámavezető alaposan megdolgoztatott lelki téren – ahogy egész éven át is. Kemény dolog pszichodrámára járni, de ha beleadja magát az ember, évtizedes skrupulusoktól is megszabadulhat. Nem mellékesen, sok energiát vett ki belőlem az is egyrészt, hogy minden egyes alkalommal bejussak kerekesszékemmel a fizikai akadályokkal teli, pécsi kurzushelyszínre, másrészt, hogy az akkor még teljesen ismeretlen csoporttársaimtól kérjek mindennemű segítséget bénaságomból fakadóan. Soraim írásakor sajnos már csak egy alkalom maradt hátra, de a novemberi ismételt többnapos püspökszentlászlói elvonuláson már a többiekkel – időközben tiszteletteljes együttműködés alakult ki köztünk – együtt ott éjszakázhattam egy kedves barátom nővéri segítsége által. Ez hozzájárult a még alaposabb átszellemüléshez, és végre könnycseppeket is képes voltam hullatni utolsó, szívfájdalmas drámajátékom során.

Elhúzódott a tél. Emlékeim szerint nem ez volt az első április, amikor havazott, és télikabátban kellett kimozdulnom. Egy boldog, ötgyermekes barátcsalád 20. házassági évfordulóját nem lett volna szívem elszalasztani! És a napokban születik meg hatodik gyermekük… Nagy örömömre, 2017-ben több volt osztály- és kosarastársamnak is megszületett végre első csemetéje. Hiába tapossuk negyvenes éveinket, kitolódott a családalapítás ideje.

Sok-sok baráti találkozót és programot szerveztem, hol többen voltunk, hol kevesebben, hol fogyatékossággal élők, hol vegyesen, hol külföldi barátok kerestek fel, hol vidékiek, hol rokonok, hol csak vidáman beszélgettünk, hol szórakoztunk, hol vásároltunk (mivel ez legtöbbször nem megy egyedül fizikailag), hol hivatalos ügyet intéztünk, hol integrációs projektekben közreműködtünk. A helyszínek is váltakoztak, néhányat megemlítek a teljesség igénye nélkül: Botanikus Kert, Eozin Grillpark, Palatinus, Nana, Szabadkikötő, Főtér, Égervölgy, Flóra Pihenő, Állatkert, Dóm tér, Zsolnay Negyed, Tettye Vendéglő, Civil Közösségek Háza, Paulus, Nappali (csak előtte, mert a hely nem akadálymentes), Elefántos Étterem, Mátyás Király Vendéglő, Kodály Központ, Pécsi Nemzeti Színház, Janus Egyetemi Színház, Uránia Mozi, Pécs Pláza Mozi.

Számtalanszor vettem részt érzékenyítésen, vagyis, a fogyatékossággal élők világába vezettük be az épeket, hol az egyetemen, hol általános és középiskolában, hol egy sellyei ifjúsági táborban, hol az Ördögkatlan fesztiválon – a két utóbbi helyszínen életemben először jártam. 2017-ben valódi újdonságként hajózott be Magyarország és az én életembe is az első hazai Akadálymentes Turizmus Nap, kiváló orfűi szervezéssel. Az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem a két napos előkészítő workshopján, melegszívű vendéglátással, mely folytatódott a megvalósítása napján is. Egy érintett szemével és szívével megtapasztalhattam a program sikerességét, szükségességét, afféle régóta fennálló hiányt láttam először pótlódni. Megható élmények garmadával lettem gazdagabb, és a késő őszi kiértékelő workshopon többek közt olyan nagyszerű dolog történt velem, hogy beválasztottak a 2018-as, II. Akadálymentes Turizmus Nap öt fős fő szervezői bizottságába. Ha mozognék, biza’ remegnének a térdeim, hogy vajon helytállok-e?

Az elmúlt évek során, türelmes és kitartó erőfeszítéssel sikerült jó kapcsolatot kialakítanom a Tükebusszal. 17-ben, egy tiszteletteljes levelezésből indulva a Biokom is partnerként lépett fel az integrációs tevékenységekben, ami odáig jutott a részükről, hogy kikérik a tanácsomat, ha változtatáson törik a fejüket az akadálymentesítés terén. Arra vágyom, hogy egyre több szolgáltató és cég váljon motiválttá az integrációra, ami végül egy szellemileg és fizikailag is akadálymentes Pécset eredményez!

Kora nyáron megkerestek a PécsMá-tól, hogy vállalnék-e egy videóinterjú sorozatot arról, hogy milyen a kerekesszékes életem Pécsett. Úgy éreztem, ha őszintén felvállalom magam, akkor képviselhetem a sorstársaimat is, ami komoly tett lenne az integráció rögös világában. Az segítette csillapítani a lámpalázamat, hogy másokért is cselekedhetem. Felelősségteljesen törtem a fejem, hogy miről lenne a legfontosabb beszélnem. Szerény véleményem szerint igen jó munkát végeztünk a fiúkkal, a riporterrel és a kameramannal, akik ki is merték próbálni az elektromos kerekesszéket, sőt, versenyeztünk benne! :)

Augusztusban stílusosan Jelky Andrássá változtam bajaiként, és nyakamba vettem a világot. No, nem olyan mértékben, mint a vándor szabólegény, de egy négyvégtagbénult kerekesszékes esetében becsülendő távolságba, Kalotaszegre utaztam egy egész hétre. Másodszor jártam (gurultam) Erdélyben a GyereVilág!-os idomárjaimmal, és szívből remélem, hogy idén is eljutok oda, további csodálatos élményekhez jutva.

Alig érkeztem vissza Erdélyből, pár nap magamhoz térés, ki-be-átcsomagolás és egyéb elkerülhetetlen teendők elvégzése után elzúztam Balatonfenyvesre, a IV., mozgássérülteknek szervezett Máltatáborba. Szintén egy hetes eszem-iszom, ereszdelahajam, dínomdánom után újra Pécsett, az ágyamban találtam magam.

Egy még őrültebb szeptember következett. Komoly nézeteltérés a háziorvossal, kapkodós kerekesszék (alumínium)hegesztés Pécsváradon, mivel Erdélyben eltört, de a 9-i hétvégére már kellett – Bajára utaztam a 21. évi érettségi találkozónkra. Sajnos a fele osztály nem jelent meg, de aki eljött, az igen fergetegesen érezhette magát. :) Nem látogattuk meg volt iskolánkat, hanem egy volt osztálytársakból házaspárrá lett kedves pár fogadta osztályunkat egy pazar grillpartira a kertükben – az emblematikus Sugovica partján. Rég nevettünk ennyit együtt, nosztalgiáztunk, sztorizgattunk. Mégis az volt a legjelentősebb momentuma ennek a csodálatos programnak, hogy részemről is megvalósulhatott. Ugyanis egy többnapos utazás alapkérdései esetemben: Ki lát el? Ki emelget engem? Hogyan jutok oda? Vendéglátóim jóval előtte biztosítottak, hogy nemcsak kosztot, kvártélyt kapok a hétvégére, hanem teljeskörű ellátást is. Könnyekig meghatódtam a gondozásom profizmusán, biztonságban éreztem magam – ez a lényeg egy fizikailag teljesen kiszolgáltatott embernél. Egy másik, kedves, Pécsett élő, volt osztálytársammal autóztunk át, és a találkozóig egy volt általános iskolai padtársammal sétálgattunk a teljes hosszában megszépült Sugovica parton, egészen a Dunáig, a Türr Emlékműig. Óriási élményt jelentett ez is, főleg, hogy napsütötte, 25 fokos hétvégét kaptunk a Jóistentől!

Öt nappal később töltöttem be a negyvenedik életévemet, és szégyenlősségemet legyőzve összeröffentettem tíz barátomat egy születésnapi ünneplésre a Paulusban. Furcsa érzés volt emiatt a középpontban lenni, de örülök, hogy megengedtem magamnak. Kértem 40 szál gyertyát is az egyik tortámra, persze, hogy nem tudtam egyszerre elfújni őket! ;)

Két napra rá felvonatoztam Budapestre, mert elkövetkezett az Erdélyben táborozók találkozója. Egy kedves mozgássérült barátnőmnél szálltam meg egy újdonsült profi tábori kísérő segítségével, és az összegyűlt csapat egy újabb szépséges és finom tortával ajándékozott meg. Egye fene, nekik is adtam belőle… :D Felbecsülhetetlen az érzés, hogy a kerekesszékem csomagtartóján a poggyászommal önállóan kigurulok az intézmény ajtaján, felszállok a helyijáratú buszra, átszállok egy intercity vonatra, leszállok a Keleti Pályaudvaron, leintem a megfelelő BKK buszjáratot, majd egy megállóban földet érve tíz percet sétálok a barátnőm lakásáig egy nyugodtabb és kerekesszékkel is vállalható terepen, boldog önfeledtségben – ez a szabadság!

Az októberem helyi programok tömkelegéből állt. 15-én egy szál pólóban napozva tartottuk meg jókedvűen a balatoni csapat tábortalálkozóját. Pécsett rendezték az Országos Kerekesszékes Kosárlabdabajnokságot is, melyet élőben követve elneveztem a Titánok Összecsapásának. Nehéz, kemény, harcos, egyben gyönyörű, minden tiszteletet érdemlő sport, egyelőre méltatlanul kevesen kísérik figyelemmel.

A nagybátyám is újra tiszteletét tette nálam Budapestről. Kötődünk egymáshoz, és 2017-ben elfogadtam karácsonyi meghívását is. Bevállalta, hogy éjjelente megforgat, nappal gondoskodik rólam, és több női segítséget is szerzett reggeli és esti ellátásomra. Ehhez részemről nagyfokú alázat, nyitottság, türelem szükségeltetik, mert a segítőkész, de tapasztalattal még nem rendelkező embertársaim meglehetősen izgulnak, hogy helytállnak-e a segítésben. Úgy érzem, hogy ilyenkor az én feladatom nyugalmat és magabiztosságot sugározni, és őket bíztatni, hogy minden rendben van és nagyon ügyesek. Ezen felül, félre kell raknom egészséges szégyenérzetemet, és ismeretlenek előtt meztelenkednem, hiszen csak mások által lehetek tiszta és ápolt. Ha a felsoroltakra képes vagyok, akkor létrejöhet egy meghitt és szeretetteljes karácsony. Hála Istennek, egyes rokonaimnak, és saját erőfeszítéseimnek, létrejött. Ráadásul, a hosszú, magányos utazásomhoz ismét csapadék- és hidegmentes időjárást, valamint segítőkész kalauzokat kaptam az égiektől, akiktől mertem segítséget kérni kabát le- és felvételhez. Sokszor nehéz segítséget kérni. Néha nincs is lelki erőm hozzá. Néha besokallok a kiszolgáltatottságból. De mindent megteszek, hogy ez valóban csak néha forduljon elő.

Törekszem úgy beosztani az időmet, hogy ki is pihenjem magam az elfoglaltságaim között, különben nem tudnám teljes erőbedobással kivitelezni őket. Hála Istennek, újabb és újabb állásajánlatokat, ill. megtisztelő tevékenységekre kapok felkéréseket, azonban sajnos nemet kell rájuk mondanom, mert nem szeretném végigrohanni az életemet, vagy elmulasztani a megélendő pillanatokat. Emellett, érzelmileg muszáj volt elengednem néhány embert az életemből, mert ártott a hiábavaló kötődésem hozzájuk. Viszont azon vettem észre magam, hogy jöttek helyettük mások. És most jól érzem magam.

Flóra pihenő, 2017.03.20.

Piknik a Flóra pihenőnél

Ritával nyáron, itt még Márk a hasában növekszik.

Eira és lánya Finnországból látogattak meg.

Kornéliával a Zsolnay Negyedben. :)

Csontváry, Tükebusz, Biokom, Patrik, én :)

Pesten élő nagybátyám a pécsi botanikus kertben.

Jó emberek jó társaságában.

Egy gimis érzékenyítésen engem érzékenyítettek az állatkert lakói. :)

Érzékenyítés a PTE-n.

Érzékenyítés a sellyei ifjúsági táborban.

Torockószentgyörgy tetején, Székelykővel a háttérben. <3

Frappáns csoportkép a kaliforniai mamutfenyőnél Kalotaszegen.

GyereVilág! csoportkép a Székelykőnél, aug.-ban.

Máltatáboros lazulás az esti buli előtt, Balatonfenyvesen :)

21. érettségi tali Baján, a Sugovica partján. <3

Villásreggeli a Sugovica partján, a 21. érettségi tali után. <3

Nosztalgiaséta a Sugovica partján. <3

Nosztalgiaséta a Sugovica partján Zitával, az ált. sulis padtársammal. <3

40. szülcsinapcsis ünneplés barátokkal, szept. 13-án. <3

40. szülcsinapcsis ünneplés barátokkal, szept. 13-án. <3

40. szülcsinapcsis puszi Ádámtól, szept. 13-án. <3

GyereVilágos tábortali és szülcsinapcsis köszöntés barátnőmnél, Zsuzsánál, Budapesten.

GyereVilágos tábortali barátnőmnél, Zsuzsánál, Budapesten.

Máltatáboros tábortali Pécsett, október 15-én.

Országos Kerekesszékes Kosárlabdabajnokság a Lauberben.

Palatinus parti :)

Szenteste Pesten

Előszilveszerezés Zsoltival és Kornéllal a Pécs Plázában, Jumanji-val :)

 

 

Kalotaszegen az idomárjaimmal

„El innen, ki innen!” – fullasztottak a hétköznapjaim, ki akartam szabadulni! Erre remek lehetőségem adódott a GyereVilág! integrált utazócirkusza által, akik 2017-ben Kalotaszeget és Kolozsvárt tűzték ki úticélul. Újra Erdélybe mehetek? És ezzel az elvetemült bandával? Naná! ;) Sok kalandot éltem már meg velük, néhány stresszeset is, de kockázat nélkül nincs nyereség!

A pszichodráma kurzus keltette rémisztő és fájdalmas belső munkálataim sokat kivettek belőlem az év során. Ezúttal talán ezért is nem volt kedvem és energiám megszervezni és végrehajtani a vonatozásomat Pécsről a fővárosba, ahonnan a tábor indult. Rettentően meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy vágányzár miatt nem is tudnék vonattal menni – kézi kerekesszékkel és rengeteg pakkal képtelen lettem volna átszállni útközben buszra, majd egy órával később vissza a vonatra. Ezt előre tudta a lelkem?

Nekiálltam a facén fuvart keresni. Ilyenkor is megmutatkozik, hogy mennyi jó ember létezik, mert azonnal elárasztottak a felajánlások. Hamar megegyeztünk, néhány tartalékost is bebiztosítottam magamnak, és a kérdéses napon, végül az egyik tartalékossal, felszáguldottunk Budapestre. Nagylelkű vendéglátóm és táborbéli kísérőm, Zsuzsa, aki az idei évtől már szelfibottal is rendelkezik, elémjött, és családjával töltöttem Pilisborosjenőn a 0. napunkat.

A forró nyári utazással kapcsolatosan leledzett még egy nem kis félelmem. Négyvégtagbénult állapotomnál fogva képtelen vagyok a melegtől izzadni és hőt leadni, így 30 fok felett hamar túlhevülök, ha nem vigyázok és hűtöm magam folyamatosan. Ez olyan, mintha bezártak volna egy napon hagyott, átforrósodott autóba, amiben nem működik a légkondi és kinyitni sem lehet semmit. Nem tudtam elképzelni, hogyan bírok ki 35-40 fokos kánikulában egy 8 órás autóutat! Rémképeimet a Jóisten szeles, hűsítő záporai mosták el az utazást megelőző napon, csakúgy, mint az út porát.

Indulásunk másfél órás késése a régi szép időkre emlékeztetett, az öreg volvó utánfutójára felpókozott wc-szék viszont annál újabb és viccesebb látványt nyújtott a számomra. :) Még a vödröt is benne hagyták, ami szerencsére már az udvaron kirázódott belőle. P: Az indulás utáni hirtelen kocsilerobbanás is szerepelt ismét a repertoárban, de egy gyors autócserét követően nem gördült újabb akadály elénk, ezért rendben befutottunk este 9-re Kalotaszentkirályra, ahol házi étkek és italok gazdag sora várt ránk: marhapörkölt, csörögefánk, almapálinka, áfonyalikőr.

Szállásunk rendhagyó módon modernnek, kiváló állapotúnak és kényelmesnek bizonyult, aminek azért örvendeztem annyira, mert a közelmúltban elhasználódott idegrendszerem megmaradt részeit a veszélyes kalandok át- és túlélésére tartogattam. Felüdülés volt másnap reggel kikelni a puha ágyikóból és beülni az erdélyi finomságokkal megrakott asztal elé: padlizsánkrém, zakuszka, házi tejföl, házi lekvárok, frissen szedett zöldségek vártak minket minden alkalommal, ezért én annyit ettem a kalotaszentkirályi Saroklak Panzióban töltött négy-öt napunk alatt, amennyi csak belém fért. Gondoltam, diétázik a fene…

Kedden teli pocakkal autókba szálltunk és meg sem álltunk a Mennyasszony fátyla vagy Fátyol vízesés felé. Ily’ sudár zuhatagot ritkán lát az ember lánya, ezért reszketve hagytam, hogy egy keskeny, igencsak ingadozó deszkahídra a kerekesszékemben ülve felemeljenek, és azon végig toljanak, hogy minél közelebbről csodálhassam meg a kristálytiszta, folyékony fátylat. Miután visszajuttattak élve a talajra, autóinkkal felcaplattunk egy simának cseppet sem mondható hegyi úton egy víznyelőhöz. Utána egy nem mindennapi ebédlőben, egy fenyves közepén költöttük el szendvicsebédünket. Annak tartozékait egy utánfutóban tárolták, mely tetején méltó helyet foglalt el a segédeszköz-trón alias tábori wc-szék. Peti király bele is ülepedett, és alattvalóival a lábainál, hagyta magát lezötykölődtetni autómeghajtással a girbe-gurba göröngyös erdei utakon.

Régi vágyam egy eredeti, óriási mamutfenyőerdő bejárása, ezért megszeppenve vettem tudomásul, hogy Erdélyben ellátogatunk egy hamisítatlan, alig száz éves mamutfenyő csemetéhez! A mai napig hihetetlen, hogy megérintettem a kedvenc növényemet élőben! És szinte az is, hogy időben visszaértünk a csirkepörkölt-vacsorára, melyet a panzió nyári konyhájában készített kürtöskaláccsal kísértünk le.

A következő napot Kalotaszentkirály és Bánffyhunyad református templomainak meglátogatásával kezdtük, ahol hüledezve néztem a mesterien díszített mennyezeti kazettákat, valamint a pelikánon gondolkoztam hosszan, hogy hogyan lett éppen az a református egyház szimbólum madara. A körösfői templom tövében, egy kellemes kilátású domb tetején jókedvűen eszegettünk némi hideg eledelt, majd folytattuk Isten házainak szemrevételezését, pontosabban, néminemű csukott szemű áhítattal, mely a fáradt utazókból kikívánkozott. Túránk végén megilletődve jártam végig a kalotaszentkirályi tájházat, ahol megtudtam, hogy valaha a tiszta szobában hálták el az ifjú házasok az első közös éjszakájukat. Hogy is van ez mostanság?

Csütörtököt mondtunk…mármint másnapra virradóan. Legurítottak szállásunk lépcsőjén, és egy újabb cipelési macera elkerülése végett, nagyfokú szégyenlősségem ellenére bevállaltam, hogy egy lavorban az udvaron, mindenki szeme láttára mossuk meg a hajam. Kiszolgáltatottságom e szegmensét is közszemlére tettem, és egynehány kellemetlen belsőleges érzéshullámot nem számítva, kiválóan teljesítettük Rékával a kitűzött feladatot, aki nagyon ügyes segítőként szuperál. A meleg napsugarak kötege a kedvenc hajszárítóm.

Aznap a Tordai hasadékot tűztük ki úticélnak. Visszatért a kánikula, de szerencsére a furgonban, amiben ültem, volt valamelyest légkondi. Izgatottan pillantottam meg a távolban az impozáns természeti képződményt, alig vártam, hogy odaérjünk. Hálásan hatoltunk be az árnyékos erdőbe, persze rögtön egy korlátok nélküli, keskeny betonhídon kellett átgurulnunk. A túraútvonal kerekesszékkel rohadtul rázott, aztán jöttek a magas, vaskos betonlépcsősorok, de mi azon is átverekedtük magunkat! Besegítettek más kirándulók is, sőt, egyikük megkérdezte, hogy honnan jöttünk. Mikor mondtuk, hogy Magyarországról, meghatottan hozzátette, hogy nekünk ez biztosan óriási élmény lehet, és nem csak nekünk, hanem a _gondozóinknak_ is! Csaba, a táborvezető azonnal, önmagához hűen reagált: „Mi nem gondozók vagyunk, hanem idomárok!” És kitört a percekig tartó röhögés.

A túraút keskenyedett, egyik oldalán magas sziklafal, másik oldalán vízfolyás, több méterrel lejjebb. Tériszonyosoknak nem ajánlom a terepet. Elértünk egy ingadozó fahídhoz, bátran átevickéltünk rajta, végül az újabb és újabb kerekesszéket próbáló lépcsősorok kifogtak rajtunk. Idomárjaink erejére szükségünk volt a tábor második felében is, így vidáman megpihentünk egy pár morbidan heverő gumicsizma mellett, majd tovaeredtünk Torockó felé.

Mesebéli falucska, mesebéli tájjal, a három csúccsal büszkélkedő Székelykővel a háttérben, ahol még a nap is kétszer kel fel. Ha nem hiszed, gurulj utána! ;) Lelkes kis csapatunknak természetesen ennyi látnivaló egy napra nem elég, ezért megcéloztuk Torockószentgyörgy 700 méter magasan fekvő várromját. Hiszem, hogy a romhoz felvezető kocsiút mély barázdái sok sofőrt elriasztottak már, de nem a Gyere Világ! vezetőjét! Bepakolták a mozgásában erősen korlátozott résztvevőket a furgonba, oszt’ uccuneki! A járók gyalog. Méteres gödrök hosszában-széltében, félelmemben a Jóisten kezébe adtam magam: „Uram, te döntöd el, hogy megfeneklünk, tengelytörünk, vagy sem!” Úgy döntött, hogy megússzuk. Legalábbis az enyhén emelkedő szakaszon. Azonban igen meredekbe fordult az út, így Csaba nagy gázt adott. A furgon felkaptatott egy darabig, majd hirtelen vett egy jobbkanyart és csúszni, dőlni kezdett lefelé! Csaba sikeresen lefékezte az autót és felkiáltott: „Mindenki azonnal szálljon ki!” Hogyne, a bénák márcsak kiugrálnak mindenféle veszélyes járműből!

A megdőlt kocsiban várni a felmentőseregre erősen igénybe vette az idegrendszeremet. Lassan, egyesével szedtek ki minket és székeinket, rám kb. húsz perc elteltével került sor. A magas fűben és a kerekesszékemben ülve is a borulástól rettegtem, ezért ketten támasztottak két oldalról, és minden-mindegy alapon hagytam magam felrángatni egy felejthetetlen panorámával bíró magaslatra. Kifújtuk magunkat, ki fizikailag, ki lelkileg, ki mindkét módon. Átadtuk magunkat a magasztos környezetnek. A zöldellő, élettel teli hegyek közt békére leltem-tünk, örökre belém ivódott a pillanat. Egy magaslaton nemcsak Istenhez érezheti magát közelebb az ember, hanem fel is fedezheti, hogy egyszerűbb út is vezet lefelé, mint amin feljött! :P Az átélt élmények és a vacsorára befalt friss töltött káposzta házi tejföllel kiváló altatóként szolgáltak. :)

Pénteken ellátogattunk a falubéli Kató nénihez, aki méltósággal viselte özvegyi sorsát, és olyan békét árasztott, miközben minket fogadott takaros otthonuk tiszta szobájában, hogy teljesen megirigyeltem. Nem utazott soha messzebb Kolozsvárnál, egész életében Kalotaszentkirályon lakott, ugyanabban a házban, ugyanazzal a férjjel, akivel elmondása szerint jól meg is voltak. Felneveltek két fiút, a férje később megbetegedett, mozgásában korlátozott lett, de így is megküzdöttek együtt az élet nehézségeivel, amiből bőven akadhatott. Megható történet, hol van ma már ez az állandóság, mely az oly’ értékes biztonságot adta nekünk?

Szomorúan búcsúztam el a Saroklak Panziótól, miután elhalmozott kellemes, kényelmes és finom vendégszeretettel, de várt minket Kolozsvár, Hunyadi Mátyás tekintélyt parancsoló szobrával, a monumentális Szent Mihály székesegyházzal, valamint igazságos királyunk még szilárdan álló, de legnagyobb sajnálatomra nem látogatható szülőházával. Kívülről megcsodálva is visszarepített a XV. századba, meghatódva kerültem a hely szellemének a hatása alá. Mily’ abszurd, hogy kebapot ebédeltünk a törökverők városában, ráadásul jóízűen! ;)

Magyarfenesen hajtottuk álomra fejünket. Szombaton a Tordai sóbánya meglátogatása következett, aminek méreteit szájtátva bámultam. A bejutás a Kelet-Európai „akadálymentes” állapotokra hajazott. Megérkeztünk a hőségtől átforrósodott autóinkkal, a szűk bazársorok őrületes tömegében kiverekedtünk magunknak némi megállóhelyet, míg kerekesszékeinket és mindannyiunkat kiemelték a járművekből, az ölünkbe pakolták a halom meleg ruhát, amit a hűs mélységben gondoltunk felhúzni, majd beálltunk a sorba. Izzasztó, izmokat és derekakat sokadszorra is próbára tévő, komoly logisztikát igénylő művelet az ilyen. Ezekután egy jóindulatú alkalmazott közölte, hogy itt száz lépcsőn kellene leereszkednünk, azonban ha átutazunk a másik bejárathoz, ott „csak” negyven lépcső lesz az akadály. Ha egy ilyen helyzetben megengednénk magunknak bármiféle dührohamot, akkor semmire sem maradna energiánk, mert annyiszor kerülünk hasonló, akadályokkal teli szituációba. Így, bölcsen belátván a megváltoztathatatlant, sofőrjeink elővarázsolták olvadozó járműveinket, bedobáltak bennünket és járgányainkat a megszokott helyükre, hogy 10 perc autózás után megismételjük a fentebb felvázolt kiszállási procedúrát.

Végre bejutottunk! Kitartásunknak köszönhetően fekete-fehér, csavaros nyalóka mintázatú falakat nyalogathattunk, és valóban utunkat próbálta állni 4x10 keskeny, átkozottul csúszós, meredek lépcső, de sikertelenül. Csukott szemmel, rettegve engedtem, hogy cipeljenek. Jutalmul lenézhettem egy több mint száz méteres, nyomasztóan sötét mélységbe, amelynek az alján egy 8 méter mély tó leledzett, csillogó izékkel a tetején. Persze akadt még jó pár bónusz lépcsőfok az utunkba, de egyszer csak elértünk egy panorámalifthez, ami levitt minket a tó szintjére, közben nem győztem megtalálni a megfelelő szavakat a látvány leírására. Mintha egy földalatti bevásárló- és szabadidőközpontba kerültem volna, óriáskerékkel, pingpong asztallal, pihenőhelyekkel, körpulttal. Találgattam, hogy mit árulnak a körpultnál, azt hittem, hogy ételt. Közelebb érve megláttam, hogy sóból készített szuveníreket, mert ételt tilos volt a sóbánya területén fogyasztani. A sötét tavacska tetején pedig csónakázni lehetett, csinosan kivilágított faépítmények között, ezeket láttam fentről csillogni.

Visszaérve a szállásra olyat tettem, amit évtizedek óta nem: pokrócot rakattam a fűre, utána magamat. Hanyatt fekve csodáltam a nyári égboltot, a felettem szétterpeszkedő gyümölcsfák szépségét, magamba engedtem a föld energiáját, és a létezés nyugalmát. Hagyták. Az emberek és a körülmények is. Ilyenkor válik nyilvánvalóvá, hogy egy nagyvárosban élve az agyam, az érzékszerveim, a testem irdatlan mennyiségű energiát fordít önkéntelenül is az őket ért ingerek kezelésére, feldolgozására nap mint nap. Sajnos egyébként fel sem tűnne, hogy mennyire természetellenes életet élünk.

Búcsúestet tartottunk, ahol minden csapattag mondott néhány szót, gondolatot. Hol szomorú emlékek bukkantak fel, hol vidámak, de mindenesetre mély érzelmeket kiváltóak. Mert ez a tábor mély, hol egy jégbarlang miatt, hol meg emlékezetes egyéniségek, történések vagy helyek miatt. A majd’ 16 éves Csanád, aki részt vett eddig minden táborban, azt nyilatkozta, hogy mindig a legutóbbi tábor volt a legjobb, és mindig várja a következőt. Ráérzett a segítés ízére, egyre jobban szereti, és izmai is megerősödtek. A sóbányában pl. volt mit emelgetni, toligálni az idomárjainknak órákon át, ő mégis úgy rohant ki velem a látogatás végén, mint ha akkor indultunk volna. A búcsúesten meg is kérdeztem tőle, mi volt számára a legnehezebb a sóbányás kalandban, és azt felelte, hogy várakozni a liftnél. Véleményem szerint ilyen egy vérbeli segítő: nem számít a fáradtság, a fizikai igénybevétel, mert a szívből jövő segítés erőleves a léleknek. A Gyere Világ! segítőire ez a hozzáállás jellemző, és hogy emellett partnerként is kezelnek, ezért nem érzem magam köztük súlyos mozgássérülten sem másnak, sem kevesebbnek, sem értéktelennek.

Andor Csabával, a vezetővel beszélgettünk arról is, hogy szerinte nincs olyan, hogy fogyatékosság. Úgy véli, hogy mindenki erősebb vagy gyengébb valamiben, ill. mindenkinél van olyan, hogy képtelen valamire. Társadalom-, kultúra-, és ki tudja, mi-függő, hogy melyik képesség- vagy tudáshiányt bélyegzik fogyatékosságnak. Érdekes ez a skandináv szemlélet, nem? Nekem felettébb szimpatikus, bárcsak átvennék a magyarok ezt a hozzáállást, sőt, a világon minden ember! Szép álom, de álmodozni lehet…

Az viszont nem álom, hogy egyik oldalon eltört a kerekesszékem háttámlája, szombat délután lettem rá figyelmes. Hiába, sok kocsitörő kalandot éltünk már át együtt! (Utólagos megj.: Nemsokra rá, megjavíttattam, megalumíniumhegesztették, mert küszöbön volt egy következő kiruccanás.) És nem utolsó sorban, a búcsúesten megkérték a kezem. :D Matyi 16. születésnapját ünnepeltük, és ha már olyan korba lépett, amitől kezdve törvényesen házasságot köthet, úgy döntött, engem vesz el. :P

Örömittasan hajtottam álomra a fejem és szomorkásan ébredtem, hiszen már csak a hazaút volt hátra a táborból. Problémamentesen utaztunk. Nagyváradon álltunk meg hosszabban, hogy megebédeljünk és megtekintsük az Ady Múzeumot. Sötétedésre érkeztünk vissza Budapestre, a MEREK-be, ahonnan Zsuzsával Pilisborosjenőre autóztunk még ki, mert ő látott vendégül arra az éjszakára is. Félholtan pizzáztunk egyet, majd némi házimunka után bedőltünk az ágyba. Másnap de. az Újpalotán lakó nagybátyám jött ki értem, nála töltöttem az egész hétfői napot. Jókat beszélgettünk, miközben finomabbnál-finomabbakat főzött nekem, melyből hoztam magammal Pécsre is. Ezúttal is ő fuvarozott le, mindig számíthatok rá, hála az égnek.

Hagytam, hogy elrepítsen a mókuskerékből az idei tábor. Lelassultam, kikapcsolódtam, és az elmaradhatatlan kalandokból is jutott bőséggel. Erdély ismét elvarázsolt, szívből remélem, hogy jövőre részt vehetek egy csodálatos Gyere Világ! utazáson Székelyföldre!

Így jutottunk el a Fátyol-vízeséshez.

Ezeken a pallókon hagytam cipeltetni magam, végül megérte.

Matyival a Fátyol-vízesés előtt, a háttérben egy párocska pózol. :D

A táborvezetőnk...

...és alattvalói.

Megörökítendő pillanat, valóban. :)

A vízesés innen fakad...

Nem gyönyörű a környezet??? :)

De jó volt itt táborozni, még ha pár órát is! :)

Be jól esett ily' gyönyörű helyen ebédelni! :)

Ez a mamutfenyő betette nálam a kaput!

Ott egy Soma ebben a mamutfenyőág-rengetegben!

Kedvenc csoportképem a kedvenc növényemmel! :)

Felejthetetlen helyszín és csoport...

Megtisztelő közelségben egy mamutfenyővel

Kedves szállásunk kedves segítőimmel és egy kedves macskával :)

Terülj-terülj asztalkám erdélyi módra!

Kellemesen teltek a közös étkezések.

Lépcsők szokványos akadálymentesítése szállásainkon

Műhelytitkaim nyilvánossá tétele

Templomlátogatásaink egyik ékessége

Így jutunk be egy templomba - bejutunk, jobb esetben.

Csodálatos templombelső

Csodálatos templombelső

Ritkán tartózkodom ennyi szépséges hímzés közt

Mónival megvitatjuk az élet nagy kérdéseit

Körösfői idill

Körösfői idill a másik irányból fotózva, panorámával

Szépséges tájház Kalotaszentkirályon

Szépséges tájházbelső Kalotaszentkirályon

Kató néninél vendégeskedtünk.

Hiába a nevemet viselő panzió, Soma beállása mindent visz! ;)

A Tordai-hasadék előtt

Túraút a Tordai-hasadékban

Túraút a Tordai-hasadékban

Lépcsőmászás GyereVilág! módra!

Az idomárjaim díszpéldányaival a Tordai-hasadékban

Dzsungelláz...

Torockó utcáin

Torockó utcáin

Torockói csoportkép a Székelykővel a háttérben

A semmihez sem fogható Székelykő

Sanyi kiszállt a megdőlt autóból Torockószentgyörgyön a várromnál

Félelmetesen lejtett a terep!

GyereVilág! csapatmunka!

Ez is egy feledhetetlen csoportkép!

Réka és egyéb szépségek

Torockószentgyörgyi látvány

Torockószentgyörgyi látvány

Őszinte mosoly a torockószentgyörgyi magaslaton

Kolozsvár főterén

A Szent Mihály székesegyház Kolozsvárott

Mátyás királyunk szülőházánál - megható pillanat volt.

Móni és a starwarskuka :)

A Tordai sóbánya rejtelmes folyosóin

A só valódi csíkjai a háttérben

Sötét a kép, de akkor is két ilyen keskeny, csúszós lépcsősoron vittek fel és le!

A sóbánya belsejében, a panorámalift tetején

Leértünk

Micsoda belmagasság!

Micsoda belső tér!

A bányató és felszíni építményei

Sikeresen kijutottunk a Tordai Sóbányából! :)

Magyarfenesi pillanatkép a szálláson: testi-lelki szükségletek kielégítése a GyereVilág!-ban!

Erdélyi nyugalom

Aleksza relakszál :D

Lebilincselő tv-interjú a 18 éve súlyos autóbalesetet szenvedett Antal Zsuzsával

Mitől ember az ember? Többek közt attól, hogy méltósággal viseli a sorsát. Hogy megteszi a tőle telhetőt. Hogy kihozza a helyzetéből a maximumot. Ami meglehetősen szubjektív. Mindenkinek vannak démonjai, kisebbek-nagyobbak egyaránt, állandóan küzdünk velük-ellenük. Néha feladjuk, megalkuszunk, és megesik, hogy némelyiket elfogadjuk. Biztos vagyok benne, hogy Antal Zsuzsa nem szereti az állapotát, de bölcsen belátta, hogy nem tud változtatni rajta. Azonnal célt, feladatokat tűzött ki maga elé, hogy értelmet adjon az örök mozgás után a mozgásképtelen létnek. Egyetlen gyermeke felnevelésére és saját túlélésére fókuszált. Az előbbit sikeresen teljesítette, az utóbbi a mai napig is nagy küzdelmet igényel. Zsuzsa nagy küzdő. Megtiszteltetés, hogy ismerhetem, és hogy megnyitotta előttem az életét. Most ugyanezt tette ország-világ számára is egy csodálatos tv-riport keretében, mely kegyetlenül őszinte, szívszorító, megható, és nem utolsó sorban: bölcs, mint Zsuzsa. Úgy megölelném! <3

...és ő betakarózott.

Nem mozogtak sem a kezei, sem a lábai. Merev testét hanyatt helyezték el éjszakára. Tíz órán át egy pozícióban? Megszokta már.

Hűvösre fordult az idő, így jól bebugyolálták a takaróval mindenütt. És elmentek. Ő arra eszmélt, hogy fázik. Mégis fázik, mert a válla, amiről lecsúszott a pólója, kimaradt a takarásból. Bal karját szándékosan hagyatta kint, hátha melege lesz. Tévedett.

Bár kérésre akármikor visszajöttek volna, úgy döntött, egyedül gyürkőzik neki. Hogy néz ki az, amikor egy teljesen béna ember megpróbálja betakarni magát? Pár centicskét előre tudta hajtani a fejét. A fogaival elkapta a paplan felső szélét.

Eszeveszett rángatózásba kezdett, hátha kiszabadul a teste alól a melegítő anyag. Hiába, jól betűrték! Újból megpróbálta kirángatni fázó karja alól a takarót. Az ágya kétségbeesetten nyikorgott alatta, csakúgy sírtak a deszkák. De ő nem adta fel, újra és újra nekilendült, akár egy vergődő zsákmánnyal a fogai közt.

Végül a paplan csak megadta magát, kiszabadult csupasz karja alól, és ő betakarózott.

Jól esett az az esőbeálló esete

Kigúvadtak a szemeim és belém hasított a fájdalom, amikor megláttam a vadiúj esőbeállót a buszmegállóban, ami mellett gyakran elhaladok útban hazafelé. Új és mégsem akadálymentes, pedig játszi könnyedséggel meg lehetett volna úgy is építeni! Mikor, mikor, mikor lesz már ebben az országban az akadálymentesség végre magától értetődő??? Kezdett ellepni a ború ködje, lelkem ajtaja megnyílt a csüggedés és a kilátástalanság előtt. Szenvedtem…sajgott a szívem…sajgott, sajgott, sajgott! Egyszer aztán, nem tudom, hogyan és mikor, önvédelmi mechanizmusként bekapcsolt az agyam. Mit tegyek, hogy csökkentsem a szívfájdalmam??? Gondolkozz, Alexa, gondolkozz!!!

Jelezhetem ezt valaki felé hivatalosan? Igen, a Biokom felé. Durván, kedvesen, őszintén? Melyik hangnemet válasszam? Higgadj le, Alexa, te sem szeretnéd, ha letorkollnának! Vagy szeretsz szenvedni, mazochista vagy??? A Biokom nem hiszem, hogy az lenne. Továbbá, évtizedeken át kommunista ország voltunk, ahol nemhogy pozitívan vagy semlegesen álltak a mássággal élőkhöz, hanem még szégyellték, dugdosták is őket. Az ország vezetői sem külsőleg, sem belsőleg nem formálták fogyatékosbaráttá kis hazánkat. Tanácstalanság, sajnálkozás, félelem, rettegés, netán undor jő föl sokakban egy segítséggel élő láttán. Másokban kíváncsiság, esetleg segíteni akarás. És akad néha mosolygó elfogadás, elérzékenyülés, meghatódás. Mindenesetre az arány még szánalmas, pedig ami a fogyatékkal élőknek jó, az mindenkinek jó! Ez azonban még nem jön zsigerből, mint pl. Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában, ezért itthon mi magunknak kell tennünk azért, hogy beolvadjunk a társadalomba. Vagyis, nekem nincs türelmem kivárni, míg minden „magától” hozzáférhető lesz, hanem igyekszem tiszteletteljesen, egyben határozottan kopogtatni az érintett ajtókon.

Így történt többek közt az is, hogy finoman jeleztem emailben a Biokom felé az új esőbeállóval kapcsolatos problémámat, és egy újabb levélváltást követően kellemesen meglepődtem, hogy felhívtak telefonon és találkozást javasoltak közös ötletelés céljából a szóban forgó buszmegállóban. A sűrű alacsonypadlós buszjáratoknak köszönhetően hamar ott termettem, ahol már várt rám a menetrendi és vonalhálózati referens egy fess fiatalember, Patrik személyében. Úgy éreztem, valóban szeretne segíteni, és nemcsak az esőbeálló lehetséges változtatásairól diskuráltunk, hanem az is őszintén érdekelte, mi jelent a kerekesszékeseknek akadályt a járdákon, utakon, átkelőknél. Olyannyira, hogy az izzasztó meleg ellenére vidáman sétára indultunk, én pedig hálásan szemléltettem neki közlekedési nehézségeimet. Hamar vágta, mi a kellemes, a kellemetlen, valamint a lehetetlen le- és átjáró, járdaszegély. Valahol a csigás viccet idéztem, hogy itt nekünk bizony születni kell a túloldalra, hogy átkerüljünk… ;)

Óriásit sétáltunk, kellemeset beszélgettünk, és sok tapasztalatot szereztünk a másik féltől egy további, hatékony együttműködés reményében. Köszönöm, Pék A. Patrik, Lehmann Ferenc, Biokom! :) :) :)


Patrikkal stílusosan egy busz előterében :)

Egyedül enni

A belvárosban adódott dolgom, és miután elintéztem, még maradt egy órám Zoli barátom érkezéséig. „Mi lenne, ha megebédelnék addig?” – futott át az agyamon. Meglehetősen vakmerő ötletnek hangzott, mert hiába tudom részlegesen mozgatni a karom, az ujjaim tehetetlenül lógnak kezeim befejezéseként. Azonban szeretem a hasam, ezért – mint már oly sokszor – ismét a falánkságom győzött. :P

Régóta ki akartam próbálni a Király utcai Streat szendvicsbárt, így vettem néhány mély lélegzetet és beálltam a nyitott ajtajuk elé –nem tudok bemenni a magas lépcsőtől és küszöbtől, de bekiabálni sem volt merszem, attól félve, hogy direkt figyelem középpontjába kerülök. Azért írtam, hogy ’direkt figyelem’, mert aki nem akar/mer egyenesen megbámulni, az megteszi a fejét félrefordítva vagy messziről. Megértem a kíváncsiságukat. Fordított esetben én is megnéznék egy kerekesszékest, mert 2017-ben, Magyarországon még mindig szokatlanok vagyunk, fura szerzetnek számítunk. Ilyen körülmények között némi bátorság szükségeltetett tőlem, hogy bevállaljak bénán egyedül egy ebédet egy forgalmas utcafronton.

Mosolyogva kijött egy hölgy és megkérdezte, hogy tehet-e értem valamit. „Egy sajtos, rukkolás melegszendvicset kérnék!” – feleltem, miután megtudtam, hogy a lapos szendvicset kettévágva szervírozzák, tehát elvileg a kis suta kezeimmel is meg tudom majd fogni őket. Míg készült, a kistáskámat átbűvészkedtem az asztalukra – a sajátomon eszem, amit a kerekesszékemre rögzítve mindig magamnál hordok. Közben jóképű fiatalemberek foglaltak helyet a többi asztalnál, és a szemük sarkából oda-odapillantottak felém. „Megint mit vállaltam be, hülye vagyok én?!”

A hölgy kihozta a gusztusos melegszendvicset egy rajztáblán (Ó, azok a békebeli iskolai rajzórák! :) ), egy oliva olajjal meglocsolt rukkolakupaccal mellette. A paradicsomszósz már ekkor bugyogott ki a kenyérszeletek közül, és erősen aggódni kezdtem, hogy a szendvics zökkenőmentes elfogyasztása még az extra mennyiségű szalvéták segítségével sem valósul meg! Pedig mennyire csalogattak az étvágygerjesztő sajtos háromszögek! :( Egy szalvétahalommal lassan és ügyetlenkedve megragadtam az egyik szenyót, a másik kezemmel az olajos rukkolalevelekből zsákmányoltam. A paradicsomszósz folyt az ujjaim között, az olaj úgyszintén, és néha a szalvéta csücskét is sikerült leharapnom a kenyér mellé, ha már úgy szándékoztam tenni, mint aki teljesen természetesen, minden gond nélkül étkezik. Milyen finom volt! :D

Azon morfondíroztam, hogy a másik szenyót fel kellene vágatnom valakivel. Ezért kiabáljak be a hölgynek?! Én ugyan nem!!! Bárcsak jönne egy ismerős, akit megkérhetnék! És Isten meghallgatta imáimat, mert egyszer csak megláttam a volt lelkészünket(!), Csabát, amint sétált a munkahelyére. Lecsaptam rá! Na, nem szó szerint, és segített is, ráadásul két villával vágta fel a szendvicsem, meglátszik, hogy négy gyermeke van! :) Egy normális kanalat vagy villát tudok használni egy speciális technikával, de a kést, hogy rátoljam a falatot az evőeszközre, az ujjaimmal helyettesítem. Úgy néztek ki a kezeim, mint egy jóllakott 3 évesé, de kivégeztem a szendvicset és a rukkolát! Micsoda győzelem! ;) A maradék szalvétával igyekeztem magamról eltüntetni az étkezés nyomait, majd megkértem a hölgyet, hogy tegye vissza elém a kistáskámat – az asztaluk túl alacsony volt a számomra. Mosolyogva elköszöntem és húztam a sunyiba!

A pocakom, hála a jó égnek, tele volt. Ám már az ebéd alatt is gyönyörű napsütés kísért, amiért majd’ lerohadt rólam a kardigánom! Zoli, hol vagy??? Segíts végre levenni a kardigánom!!!

Sztereotípiák

Éppen bambultam a Pécs Plázában a mozi előtt, amikor egy arra sétáló középkorú hölgyben egyik középiskolai tanárnőmet véltem felfedezni. Bajára jártam gimibe, ahol az átlagosnál közelebbi viszonyt ápoltunk mind a tanulmányaim alatt, mind azt és a balesetemet is követően. Később másfelé sodródtunk az élet vizén, így történhetett meg, hogy min. 15 éve nem találkoztunk. Láttam, hogy rám néz és nem ismer meg. Utánuk eredtem, köszöntem nekik. A tanárnő gyanakodva hátrafordult, de kitartóan mosolyogtam, és végre megvilágosult. „Alexa!!! Te vagy az??? Meg sem ismertelek szőkén! Azt hittem, hogy kéregetni akarsz!” …

Kéregetni…ez jut eszébe ma egy magyar embernek egy kerekesszékesről, aki utánasiet… Jókedvűen elbeszélgettünk, hiszen akinek inge, az veszi magára, de kicsi agyam megjegyezte ezt a kellemetlen általános feltételezést.

Egy másik eset: 22 éve ülök kerekesszékben, kb. ugyanannyi ideje használok elektromos kocsit, és 13 éve lakom intézetben. Új szerelő jött hozzánk, és érdekesképp, az ő nyomába is erednem kellett, mert amikor a folyosón ültömben meglátott, köszönés nélkül elhúzta a csíkot, pedig a kocsimról ordított, hogy probléma esetén az ő kezei közé kerülne! Ildomos lett volna megközelítenie, ha már többedmagunkért lefáradt Budapestről. Utolértem. :P Lestoppoltam, hogy bemutatkozzam neki és megkérdezzem, szükség esetén hogyan érhetem el. Közben érdeklődött, mi a probléma a kerekesszékemmel. Válaszoltam, hogy szerencsére semmi, de sosem lehet tudni.

-        „Akksi rendben van?”

-        „Igen.”

-        „Csak itt bent használod?”

-        „Nem.”

-        Mennyi ideig töltöd és milyen esetben?”

-        „Egész éjjel és ha már lefogytak a kijelzőről a zöldek és egy-két sárga.”

-        „Ne várd meg sosem, hogy a piroshoz érjen, akkor nem lesz semmi baj!”

-        „Köszi!”

Belül remegtem. Tehát, egy kerekesszékes egyrészt nem jár ki az otthonából, másrészt nincs annyi esze, hogy ne fogyassza ki teljesen az üzemanyagot a kocsijából! Biztosan vannak köztünk olyanok, akik megfelelnek ezeknek a feltételezéseknek. De miért kell mindenkit egy kalap alá venni? Ha így állunk hozzá, akkor minden ép ember boldog és minden sérült boldogtalan?!

A hetven éves, világot látott nagybátyámnak nem hitték el az ötven éves osztálytalálkozóján a többiek, hogy az 1995-ben lebénult unokahúga több országban járt (gurult) azóta, mint ő az élete során, és hogy én nyújtok neki lelki támaszt, ha szüksége van rá!

Azonban, kellemes élményekről is beszámolhatok. Nemrég sétálni indultam, amikor megállított két biciklis kamasz. Illemtudóan köszöntek és megkérdezték, hogy vagyok, merre tartok. Beszélgetésbe elegyedtem velük, kölcsönösen érdeklődtünk egymás életéről. Mivel mindenkit az érdekel legelőször, hogy mi történt velem, őszintén válaszoltam nekik a balesetemet és az állapotomat is illetően. Régen ez sokkal nehezebben ment, mert akkor még nem voltam tudatában, hogy nem csak a bénaságomból állok. Meséltem az inkontinenciáról, a katéterről, pelenkáról, hogy nem mozognak az ujjaim sem, hogy azért nem is vagyok önellátó. Úgy hitték, hogy az intézményi létem csak fekvésből és étkezésből áll, de legalább vették a fáradtságot és megkérdezték, mi a valóság. Csodálkoztak, hogy végzettségekkel rendelkezem, dolgozom, utazom, hajózom, repülök, barátkozom, kikapcsolódom, természetet járok és korallpiros a szobánk fala! ;)

Úgy vélem, hogy a helytelen sztereotípiákat csak a velünk való őszinte beszélgetések által lehetséges eloszlatni. Ezért járunk a fogyatékossággal élő társaimmal érzékenyíteni. Élvezzük ezeket az alkalmakat, és naná, hogy megírom a fentiekhez hasonló, további élményeimet is, mert biztosra veszem, hogy adódnak még! ;)

Nagy Lajos király udvarában

Tiszteletbeli meghívást kaptam Nagy Lajos király udvarába, pontosabban a pécsi gimi szabadidős rendezvényére, ahol a nebulók főztek, sportoltak, kerekesszék(es)ekkel ismerkedtek, kínai írásjeleket tanultak, állatot simogattak, királyt választottak, és nagyon-nagyon jól érezték magukat! Köztük én is! :)

 

Nem néztem meg a szeme színét... :( Bár a nóta azt mondja, hogy a láma szeme, láma szeme sötétkék! :D :D

Tatusimogatás

Egy törpesünivel

A cukormajom cukin alszik.

A cukormajom ébredezik.

Óriáscsótány! Nem lesz a házikedvencem...

Egy csúcs kaméleonnal

Egy csúcs kaméleonnal

Életemben először volt rajtam kígyó, ha jól emlékszem...féltem is, pedig a piton nyugodtan viselkedett, jót beszélgettünk a képen látható gondozójával is.

Egy két éves piton testközelből...brrr....

Nagy Lajos a fényben, én a sötétségben

Itt egy komoly ügyességi játék folyik, nem a sör! ;) Csak az üres rekeszei és egy lelkes vállalkozó kell hozzá. A feladat abból áll, hogy a lefelé fordított rekeszekre fel kell mászni, KÖZBEN a delikvens maga építi tovább a rekeszoszlopot, kötélen feljuttatva hozzá egyesével a következő elemet. Ha ledőlne az oszlop, nem esik baja senkinek, mert csak biztosítókötéllel lehet mászni, ami valóban hatékony, láttam a saját két szememmel!

Sacival, tündéri segítőmmel :)

Sacival, tündéri segítőmmel :)

Viszlát, http://www.crnlg.hu/! :)

Én egy ilyen csaj vagyok!

Nemrég beszélgettem egy pici, madárcsontú nénivel az idősotthonban, ahol lakom. Csak a szobája és a dohányzóhelyiség között közlekedik, járókerettel, komótosan. Lelki békéjének köszönhetően vidáman üdvözölt. Hogylétéről érdeklődtem, és elmesélte, hogy most volt kontrollon, a közelmúltban történt combnyaktöréséből kifolyólag.
- Minden rendben volt? – kérdeztem.
- Igen, nem is kell többet mennem.
- Nem rázott nagyon az autó?
- Nem. És kerekesszékben ültem, volt kísérőm is. Kibírtam. Mindent kibírok, én egy ilyen csaj vagyok! – mondta sugárzó szemekkel.
- Hány éves is vagy?
- 85 és fél – válaszolt mosolyogva.

És kiengedték?!

Velem történt meg az alábbi eset. Közzétettem a FB-on és annyira tetszettek a hozzászólások, hogy eldöntöttem, megosztom itt is, néhány kommenttel együtt, ami szórakoztatott, esetleg megérintett. (Az összeset bemásoltam volna szívem szerint egy az egyben, de annyit nem engedett a blogger oldala) Íme:

A minap a városba indultam és amint kiléptem a szeretetotthonból, láttam, hogy az egyik csetlő-botló lakót segíti fel valaki, mert elesett. Tőlem kérdezte a férfi, hogy szaladjon-e a portára szólni, hogy egy lakó kiszökött. Feleltem, hogy nem szükséges, kijárhat az illető. Együttérzően mondtam neki, hogy biztosan rossz látni, ahogy állandóan elesik, és mégis a jótanácsok ellenére rendíthetetlenül halad tovább. „Maga látogató?” – tette fel nekem újabb kérdését. „Nem, én is itt lakom” – válaszoltam. „És kiengedték???” – csodálkozott.

Lehet, hogy a szájkosarat hiányolta? Vajon mit gondolhatott rólam? Talán jobb, ha nem is tudom…

- Nem elég, hogy össze- vissza mászkálsz, még harapsz is? :-( /Péter Zsuzsa/

- Miért nem mondtad, hogy végre sikerült kiszöknöd! ;-) /Szabó Lőrinc/

- SZERETET!? OTTHON!? /Antal Zsuzsa/

- Gondolom rendszeres az is, hogy hangosan, lassan beszélnek hozzád, hogy b i z t o s m e g é r t s d :-) /Kárpáti Jonatán/

- Alexa, követelem az összes polgártársam nevében, akik itt élünk az általad szeretet otthonnak degradált bolondok házának közvetlen ezer km-es sugarában, hogy 1. légy kedves el nem hagyni az intézményt! 2. Ha meg is teszed símaszkban tedd, így legalább okot adsz, hogy a rendőrségre vigyenek, mert feltehetőleg fegyveres rablást akarsz végrehajtani így gyorsabban vissza tudunk szállítani az intézménybe. 3. Ha megint kijönnél, stílusosan dobd már át a kerítésen a kocsit, utána vetődj te is, hogy legalább valami akciót láthassunk, és mely esemény után újra csak gyorsított eljárásban vihessünk vissza a falak mögé. 4. De ami mindezeknél sokkal de sokkal fontosabb, ne hogy kigyere! 5. Ja, harmadszorra is azt akartam mondani, hogy ne gyere ki... :D Amúgy, félre téve a bolondozást, már én is megkaptam több fronton a felszólítást arra, hogy vonuljak vissza egy szegregált és lehetőleg hermetikusan lezárt világba, hogy ne is lássanak. Nézd, sok a tudatlan ember, akiket módfelett sajnálok. Gyakran jó indulatból olyanok amilyenek. Azt hiszik, burokban tartással cselekszik meg velünk a lehető legjobbat, holott épp ellenkezőleg. Saját magukat is megfosztják egy olyan élménytől, amit csak valamilyen fogyatékossággal élő ember mellett élhet meg bárki is. Ez pedig részben az a tudat, hogy milyen jó, hogy ez vagy az a testrészem ép, milyen érdekes, hogy ennek vagy annak hiányában is lehet teljes életet élni, teher alatt nő a pálma, sőt, lehetőség van bennük, illetve olyan fokú szeretetet képesek adni, ha lelkük ép, mint talán kevés egészséges ember. Ettől az élménytől sokan valami elfojtott trauma, fóbia, ideológia, vagy csak a tudatlanság okán önként elzárkóznak. /Kopa Marcell/