Kalandok mozdulatlanul

22 éve kerekesszékben ülve élem az életem. De nem vagyok egy otthonülő típus... ;)

...és ő betakarózott.

Nem mozogtak sem a kezei, sem a lábai. Merev testét hanyatt helyezték el éjszakára. Tíz órán át egy pozícióban? Megszokta már.

Hűvösre fordult az idő, így jól bebugyolálták a takaróval mindenütt. És elmentek. Ő arra eszmélt, hogy fázik. Mégis fázik, mert a válla, amiről lecsúszott a pólója, kimaradt a takarásból. Bal karját szándékosan hagyatta kint, hátha melege lesz. Tévedett.

Bár kérésre akármikor visszajöttek volna, úgy döntött, egyedül gyürkőzik neki. Hogy néz ki az, amikor egy teljesen béna ember megpróbálja betakarni magát? Pár centicskét előre tudta hajtani a fejét. A fogaival elkapta a paplan felső szélét.

Eszeveszett rángatózásba kezdett, hátha kiszabadul a teste alól a melegítő anyag. Hiába, jól betűrték! Újból megpróbálta kirángatni fázó karja alól a takarót. Az ágya kétségbeesetten nyikorgott alatta, csakúgy sírtak a deszkák. De ő nem adta fel, újra és újra nekilendült, akár egy vergődő zsákmánnyal a fogai közt.

Végül a paplan csak megadta magát, kiszabadult csupasz karja alól, és ő betakarózott.

Jól esett az az esőbeálló esete

Kigúvadtak a szemeim és belém hasított a fájdalom, amikor megláttam a vadiúj esőbeállót a buszmegállóban, ami mellett gyakran elhaladok útban hazafelé. Új és mégsem akadálymentes, pedig játszi könnyedséggel meg lehetett volna úgy is építeni! Mikor, mikor, mikor lesz már ebben az országban az akadálymentesség végre magától értetődő??? Kezdett ellepni a ború ködje, lelkem ajtaja megnyílt a csüggedés és a kilátástalanság előtt. Szenvedtem…sajgott a szívem…sajgott, sajgott, sajgott! Egyszer aztán, nem tudom, hogyan és mikor, önvédelmi mechanizmusként bekapcsolt az agyam. Mit tegyek, hogy csökkentsem a szívfájdalmam??? Gondolkozz, Alexa, gondolkozz!!!

Jelezhetem ezt valaki felé hivatalosan? Igen, a Biokom felé. Durván, kedvesen, őszintén? Melyik hangnemet válasszam? Higgadj le, Alexa, te sem szeretnéd, ha letorkollnának! Vagy szeretsz szenvedni, mazochista vagy??? A Biokom nem hiszem, hogy az lenne. Továbbá, évtizedeken át kommunista ország voltunk, ahol nemhogy pozitívan vagy semlegesen álltak a mássággal élőkhöz, hanem még szégyellték, dugdosták is őket. Az ország vezetői sem külsőleg, sem belsőleg nem formálták fogyatékosbaráttá kis hazánkat. Tanácstalanság, sajnálkozás, félelem, rettegés, netán undor jő föl sokakban egy segítséggel élő láttán. Másokban kíváncsiság, esetleg segíteni akarás. És akad néha mosolygó elfogadás, elérzékenyülés, meghatódás. Mindenesetre az arány még szánalmas, pedig ami a fogyatékkal élőknek jó, az mindenkinek jó! Ez azonban még nem jön zsigerből, mint pl. Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában, ezért itthon mi magunknak kell tennünk azért, hogy beolvadjunk a társadalomba. Vagyis, nekem nincs türelmem kivárni, míg minden „magától” hozzáférhető lesz, hanem igyekszem tiszteletteljesen, egyben határozottan kopogtatni az érintett ajtókon.

Így történt többek közt az is, hogy finoman jeleztem emailben a Biokom felé az új esőbeállóval kapcsolatos problémámat, és egy újabb levélváltást követően kellemesen meglepődtem, hogy felhívtak telefonon és találkozást javasoltak közös ötletelés céljából a szóban forgó buszmegállóban. A sűrű alacsonypadlós buszjáratoknak köszönhetően hamar ott termettem, ahol már várt rám a menetrendi és vonalhálózati referens egy fess fiatalember, Patrik személyében. Úgy éreztem, valóban szeretne segíteni, és nemcsak az esőbeálló lehetséges változtatásairól diskuráltunk, hanem az is őszintén érdekelte, mi jelent a kerekesszékeseknek akadályt a járdákon, utakon, átkelőknél. Olyannyira, hogy az izzasztó meleg ellenére vidáman sétára indultunk, én pedig hálásan szemléltettem neki közlekedési nehézségeimet. Hamar vágta, mi a kellemes, a kellemetlen, valamint a lehetetlen le- és átjáró, járdaszegély. Valahol a csigás viccet idéztem, hogy itt nekünk bizony születni kell a túloldalra, hogy átkerüljünk… ;)

Óriásit sétáltunk, kellemeset beszélgettünk, és sok tapasztalatot szereztünk a másik féltől egy további, hatékony együttműködés reményében. Köszönöm, Pék A. Patrik, Lehmann Ferenc, Biokom! :) :) :)


Patrikkal stílusosan egy busz előterében :)

Egyedül enni

A belvárosban adódott dolgom, és miután elintéztem, még maradt egy órám Zoli barátom érkezéséig. „Mi lenne, ha megebédelnék addig?” – futott át az agyamon. Meglehetősen vakmerő ötletnek hangzott, mert hiába tudom részlegesen mozgatni a karom, az ujjaim tehetetlenül lógnak kezeim befejezéseként. Azonban szeretem a hasam, ezért – mint már oly sokszor – ismét a falánkságom győzött. :P

Régóta ki akartam próbálni a Király utcai Streat szendvicsbárt, így vettem néhány mély lélegzetet és beálltam a nyitott ajtajuk elé –nem tudok bemenni a magas lépcsőtől és küszöbtől, de bekiabálni sem volt merszem, attól félve, hogy direkt figyelem középpontjába kerülök. Azért írtam, hogy ’direkt figyelem’, mert aki nem akar/mer egyenesen megbámulni, az megteszi a fejét félrefordítva vagy messziről. Megértem a kíváncsiságukat. Fordított esetben én is megnéznék egy kerekesszékest, mert 2017-ben, Magyarországon még mindig szokatlanok vagyunk, fura szerzetnek számítunk. Ilyen körülmények között némi bátorság szükségeltetett tőlem, hogy bevállaljak bénán egyedül egy ebédet egy forgalmas utcafronton.

Mosolyogva kijött egy hölgy és megkérdezte, hogy tehet-e értem valamit. „Egy sajtos, rukkolás melegszendvicset kérnék!” – feleltem, miután megtudtam, hogy a lapos szendvicset kettévágva szervírozzák, tehát elvileg a kis suta kezeimmel is meg tudom majd fogni őket. Míg készült, a kistáskámat átbűvészkedtem az asztalukra – a sajátomon eszem, amit a kerekesszékemre rögzítve mindig magamnál hordok. Közben jóképű fiatalemberek foglaltak helyet a többi asztalnál, és a szemük sarkából oda-odapillantottak felém. „Megint mit vállaltam be, hülye vagyok én?!”

A hölgy kihozta a gusztusos melegszendvicset egy rajztáblán (Ó, azok a békebeli iskolai rajzórák! :) ), egy oliva olajjal meglocsolt rukkolakupaccal mellette. A paradicsomszósz már ekkor bugyogott ki a kenyérszeletek közül, és erősen aggódni kezdtem, hogy a szendvics zökkenőmentes elfogyasztása még az extra mennyiségű szalvéták segítségével sem valósul meg! Pedig mennyire csalogattak az étvágygerjesztő sajtos háromszögek! :( Egy szalvétahalommal lassan és ügyetlenkedve megragadtam az egyik szenyót, a másik kezemmel az olajos rukkolalevelekből zsákmányoltam. A paradicsomszósz folyt az ujjaim között, az olaj úgyszintén, és néha a szalvéta csücskét is sikerült leharapnom a kenyér mellé, ha már úgy szándékoztam tenni, mint aki teljesen természetesen, minden gond nélkül étkezik. Milyen finom volt! :D

Azon morfondíroztam, hogy a másik szenyót fel kellene vágatnom valakivel. Ezért kiabáljak be a hölgynek?! Én ugyan nem!!! Bárcsak jönne egy ismerős, akit megkérhetnék! És Isten meghallgatta imáimat, mert egyszer csak megláttam a volt lelkészünket(!), Csabát, amint sétált a munkahelyére. Lecsaptam rá! Na, nem szó szerint, és segített is, ráadásul két villával vágta fel a szendvicsem, meglátszik, hogy négy gyermeke van! :) Egy normális kanalat vagy villát tudok használni egy speciális technikával, de a kést, hogy rátoljam a falatot az evőeszközre, az ujjaimmal helyettesítem. Úgy néztek ki a kezeim, mint egy jóllakott 3 évesé, de kivégeztem a szendvicset és a rukkolát! Micsoda győzelem! ;) A maradék szalvétával igyekeztem magamról eltüntetni az étkezés nyomait, majd megkértem a hölgyet, hogy tegye vissza elém a kistáskámat – az asztaluk túl alacsony volt a számomra. Mosolyogva elköszöntem és húztam a sunyiba!

A pocakom, hála a jó égnek, tele volt. Ám már az ebéd alatt is gyönyörű napsütés kísért, amiért majd’ lerohadt rólam a kardigánom! Zoli, hol vagy??? Segíts végre levenni a kardigánom!!!

Sztereotípiák

Éppen bambultam a Pécs Plázában a mozi előtt, amikor egy arra sétáló középkorú hölgyben egyik középiskolai tanárnőmet véltem felfedezni. Bajára jártam gimibe, ahol az átlagosnál közelebbi viszonyt ápoltunk mind a tanulmányaim alatt, mind azt és a balesetemet is követően. Később másfelé sodródtunk az élet vizén, így történhetett meg, hogy min. 15 éve nem találkoztunk. Láttam, hogy rám néz és nem ismer meg. Utánuk eredtem, köszöntem nekik. A tanárnő gyanakodva hátrafordult, de kitartóan mosolyogtam, és végre megvilágosult. „Alexa!!! Te vagy az??? Meg sem ismertelek szőkén! Azt hittem, hogy kéregetni akarsz!” …

Kéregetni…ez jut eszébe ma egy magyar embernek egy kerekesszékesről, aki utánasiet… Jókedvűen elbeszélgettünk, hiszen akinek inge, az veszi magára, de kicsi agyam megjegyezte ezt a kellemetlen általános feltételezést.

Egy másik eset: 22 éve ülök kerekesszékben, kb. ugyanannyi ideje használok elektromos kocsit, és 13 éve lakom intézetben. Új szerelő jött hozzánk, és érdekesképp, az ő nyomába is erednem kellett, mert amikor a folyosón ültömben meglátott, köszönés nélkül elhúzta a csíkot, pedig a kocsimról ordított, hogy probléma esetén az ő kezei közé kerülne! Ildomos lett volna megközelítenie, ha már többedmagunkért lefáradt Budapestről. Utolértem. :P Lestoppoltam, hogy bemutatkozzam neki és megkérdezzem, szükség esetén hogyan érhetem el. Közben érdeklődött, mi a probléma a kerekesszékemmel. Válaszoltam, hogy szerencsére semmi, de sosem lehet tudni.

-        „Akksi rendben van?”

-        „Igen.”

-        „Csak itt bent használod?”

-        „Nem.”

-        Mennyi ideig töltöd és milyen esetben?”

-        „Egész éjjel és ha már lefogytak a kijelzőről a zöldek és egy-két sárga.”

-        „Ne várd meg sosem, hogy a piroshoz érjen, akkor nem lesz semmi baj!”

-        „Köszi!”

Belül remegtem. Tehát, egy kerekesszékes egyrészt nem jár ki az otthonából, másrészt nincs annyi esze, hogy ne fogyassza ki teljesen az üzemanyagot a kocsijából! Biztosan vannak köztünk olyanok, akik megfelelnek ezeknek a feltételezéseknek. De miért kell mindenkit egy kalap alá venni? Ha így állunk hozzá, akkor minden ép ember boldog és minden sérült boldogtalan?!

A hetven éves, világot látott nagybátyámnak nem hitték el az ötven éves osztálytalálkozóján a többiek, hogy az 1995-ben lebénult unokahúga több országban járt (gurult) azóta, mint ő az élete során, és hogy én nyújtok neki lelki támaszt, ha szüksége van rá!

Azonban, kellemes élményekről is beszámolhatok. Nemrég sétálni indultam, amikor megállított két biciklis kamasz. Illemtudóan köszöntek és megkérdezték, hogy vagyok, merre tartok. Beszélgetésbe elegyedtem velük, kölcsönösen érdeklődtünk egymás életéről. Mivel mindenkit az érdekel legelőször, hogy mi történt velem, őszintén válaszoltam nekik a balesetemet és az állapotomat is illetően. Régen ez sokkal nehezebben ment, mert akkor még nem voltam tudatában, hogy nem csak a bénaságomból állok. Meséltem az inkontinenciáról, a katéterről, pelenkáról, hogy nem mozognak az ujjaim sem, hogy azért nem is vagyok önellátó. Úgy hitték, hogy az intézményi létem csak fekvésből és étkezésből áll, de legalább vették a fáradtságot és megkérdezték, mi a valóság. Csodálkoztak, hogy végzettségekkel rendelkezem, dolgozom, utazom, hajózom, repülök, barátkozom, kikapcsolódom, természetet járok és korallpiros a szobánk fala! ;)

Úgy vélem, hogy a helytelen sztereotípiákat csak a velünk való őszinte beszélgetések által lehetséges eloszlatni. Ezért járunk a fogyatékossággal élő társaimmal érzékenyíteni. Élvezzük ezeket az alkalmakat, és naná, hogy megírom a fentiekhez hasonló, további élményeimet is, mert biztosra veszem, hogy adódnak még! ;)

Nagy Lajos király udvarában

Tiszteletbeli meghívást kaptam Nagy Lajos király udvarába, pontosabban a pécsi gimi szabadidős rendezvényére, ahol a nebulók főztek, sportoltak, kerekesszék(es)ekkel ismerkedtek, kínai írásjeleket tanultak, állatot simogattak, királyt választottak, és nagyon-nagyon jól érezték magukat! Köztük én is! :)

 

Nem néztem meg a szeme színét... :( Bár a nóta azt mondja, hogy a láma szeme, láma szeme sötétkék! :D :D

Tatusimogatás

Egy törpesünivel

A cukormajom cukin alszik.

A cukormajom ébredezik.

Óriáscsótány! Nem lesz a házikedvencem...

Egy csúcs kaméleonnal

Egy csúcs kaméleonnal

Életemben először volt rajtam kígyó, ha jól emlékszem...féltem is, pedig a piton nyugodtan viselkedett, jót beszélgettünk a képen látható gondozójával is.

Egy két éves piton testközelből...brrr....

Nagy Lajos a fényben, én a sötétségben

Itt egy komoly ügyességi játék folyik, nem a sör! ;) Csak az üres rekeszei és egy lelkes vállalkozó kell hozzá. A feladat abból áll, hogy a lefelé fordított rekeszekre fel kell mászni, KÖZBEN a delikvens maga építi tovább a rekeszoszlopot, kötélen feljuttatva hozzá egyesével a következő elemet. Ha ledőlne az oszlop, nem esik baja senkinek, mert csak biztosítókötéllel lehet mászni, ami valóban hatékony, láttam a saját két szememmel!

Sacival, tündéri segítőmmel :)

Sacival, tündéri segítőmmel :)

Viszlát, http://www.crnlg.hu/! :)

Én egy ilyen csaj vagyok!

Nemrég beszélgettem egy pici, madárcsontú nénivel az idősotthonban, ahol lakom. Csak a szobája és a dohányzóhelyiség között közlekedik, járókerettel, komótosan. Lelki békéjének köszönhetően vidáman üdvözölt. Hogylétéről érdeklődtem, és elmesélte, hogy most volt kontrollon, a közelmúltban történt combnyaktöréséből kifolyólag.
- Minden rendben volt? – kérdeztem.
- Igen, nem is kell többet mennem.
- Nem rázott nagyon az autó?
- Nem. És kerekesszékben ültem, volt kísérőm is. Kibírtam. Mindent kibírok, én egy ilyen csaj vagyok! – mondta sugárzó szemekkel.
- Hány éves is vagy?
- 85 és fél – válaszolt mosolyogva.

És kiengedték?!

Velem történt meg az alábbi eset. Közzétettem a FB-on és annyira tetszettek a hozzászólások, hogy eldöntöttem, megosztom itt is, néhány kommenttel együtt, ami szórakoztatott, esetleg megérintett. (Az összeset bemásoltam volna szívem szerint egy az egyben, de annyit nem engedett a blogger oldala) Íme:

A minap a városba indultam és amint kiléptem a szeretetotthonból, láttam, hogy az egyik csetlő-botló lakót segíti fel valaki, mert elesett. Tőlem kérdezte a férfi, hogy szaladjon-e a portára szólni, hogy egy lakó kiszökött. Feleltem, hogy nem szükséges, kijárhat az illető. Együttérzően mondtam neki, hogy biztosan rossz látni, ahogy állandóan elesik, és mégis a jótanácsok ellenére rendíthetetlenül halad tovább. „Maga látogató?” – tette fel nekem újabb kérdését. „Nem, én is itt lakom” – válaszoltam. „És kiengedték???” – csodálkozott.

Lehet, hogy a szájkosarat hiányolta? Vajon mit gondolhatott rólam? Talán jobb, ha nem is tudom…

- Nem elég, hogy össze- vissza mászkálsz, még harapsz is? :-( /Péter Zsuzsa/

- Miért nem mondtad, hogy végre sikerült kiszöknöd! ;-) /Szabó Lőrinc/

- SZERETET!? OTTHON!? /Antal Zsuzsa/

- Gondolom rendszeres az is, hogy hangosan, lassan beszélnek hozzád, hogy b i z t o s m e g é r t s d :-) /Kárpáti Jonatán/

- Alexa, követelem az összes polgártársam nevében, akik itt élünk az általad szeretet otthonnak degradált bolondok házának közvetlen ezer km-es sugarában, hogy 1. légy kedves el nem hagyni az intézményt! 2. Ha meg is teszed símaszkban tedd, így legalább okot adsz, hogy a rendőrségre vigyenek, mert feltehetőleg fegyveres rablást akarsz végrehajtani így gyorsabban vissza tudunk szállítani az intézménybe. 3. Ha megint kijönnél, stílusosan dobd már át a kerítésen a kocsit, utána vetődj te is, hogy legalább valami akciót láthassunk, és mely esemény után újra csak gyorsított eljárásban vihessünk vissza a falak mögé. 4. De ami mindezeknél sokkal de sokkal fontosabb, ne hogy kigyere! 5. Ja, harmadszorra is azt akartam mondani, hogy ne gyere ki... :D Amúgy, félre téve a bolondozást, már én is megkaptam több fronton a felszólítást arra, hogy vonuljak vissza egy szegregált és lehetőleg hermetikusan lezárt világba, hogy ne is lássanak. Nézd, sok a tudatlan ember, akiket módfelett sajnálok. Gyakran jó indulatból olyanok amilyenek. Azt hiszik, burokban tartással cselekszik meg velünk a lehető legjobbat, holott épp ellenkezőleg. Saját magukat is megfosztják egy olyan élménytől, amit csak valamilyen fogyatékossággal élő ember mellett élhet meg bárki is. Ez pedig részben az a tudat, hogy milyen jó, hogy ez vagy az a testrészem ép, milyen érdekes, hogy ennek vagy annak hiányában is lehet teljes életet élni, teher alatt nő a pálma, sőt, lehetőség van bennük, illetve olyan fokú szeretetet képesek adni, ha lelkük ép, mint talán kevés egészséges ember. Ettől az élménytől sokan valami elfojtott trauma, fóbia, ideológia, vagy csak a tudatlanság okán önként elzárkóznak. /Kopa Marcell/

A város is ehető

Biobia "A város is ehető" Civil Közösségek Házas kurzusán megismerkedhetem a régió egészséges, helyi termelők étkeivel. Élvezem a vegyszermentes zöldségek, gyümölcsök ízeit, és az abból született ételkölteményeket, amiket a résztvevők készítenek el közösen Bia instrukcióival. Jómagam a lelkes kóstolók táborát gazdagítom. Hol a házi sütésű, ropogós tökmaglisztes kenyeret fogyasztjuk finomabbnál-finomabb spontán szendvicskrémekkel, hol vitaminok hadától duzzadó, friss salátákat majszolunk. Olyan növényeket ízlelek, amelyekről még életemben nem hallottam, sohasem találkoztam vele élőben, vagy számomra teljesen új formában kínálják, pl. lencsenád, zamatos turbolya, savanyított csicsóka és gomba, pasztinákkrém.

Egyik alkalommal terepgyakorlatra mentünk, a Flóra-pihenőt megcélozva. Az állatkertnél szálltunk le a buszról, és Dénes Andrea Erdőkóstoló vezetésével beleharaptunk több növénybe, gyógynövénybe, virágba is, amiket a turistaút mentén szakítottunk le mértékkel. Többek közt minipáfránynak beöltözött cickafarkot, foltos árvacsalánt, ibolyát. Ibolyát, tényleg! :D Megismerkedtem az erdei hagymával is, ami úgy néz ki, mint a széles körben ismert zöldhagyma, csak sokkal karcsúbb és „erdőíze” van. :)

Sziklás a Flóra Pihenő felé vezető gyalogút, de kerekesszékkel óvatosan, segítség nélkül járható, és csak pár percre van a legközelebbi buszmegállótól (Dömörkapu, 34-es buszjárat). Csodás koratavaszi panoráma tárult elém a smaragdzöld bányatóval és életem szintén első élő leánykökörcsineivel, amiket néhány túratársam a magas fűben térdre ereszkedve buzgón fényképezni kezdett.

Kis csapatunk megéhezett, főleg, mert tudatában voltunk Bia hátizsákjának rejtelmeivel, és gusztusosan meg is terített a félig nyitott faházikóban. Krumpliszendviccsel kezdtük – én is most kezdtem vele, ami héjában főtt krumplikarikákból állt, kettesével összeragasztva. Az egyik ragasztó kence: sült cékla (sóval, őrölt köménnyel fűszerezve) - túró - tejföl - medvehagyma, a másik: sült kelkáposzta (majoránnával, sóval és köménnyel fűszerezve). Ettünk hozzá fűszeres sajtot. Összefutott már a nyál a szádban?! ;) Aznap sütött, házi korpás bagettel folytattuk, amit kolbászos-tejfölös-kelkáposzta, zelleres-sült cékla és bodzás csipkebogyó krémmel kenegettünk. Frissen szedett erdei és medvehagymát rágcsáltam mellé. Kellően (túlságosan is :) ) jóllaktam, ám mivel egyre sötétebb és hűvösebb lett, még egyszer kigyönyörködtük magunkat a messzenyúló kilátásban és lekutyagoltunk a buszmegállóba.

Kedves sofőrhölgy fogadta a csoportot, és amennyire csak lehetséges, megleptem látványommal. „A városban már megszoktam, hogy találkozunk, figyelek is a megállókban, de ön ilyenkor itt?” – kérdezte mosolyogva. Össze is tegeződtünk. :) Ráadásul kiderült, hogy Biával ismerik egymást, együtt jártak gombászni. Nem is baj, ha lassan hozzászoknak a régió lakói a kerekesszékes polgárok látványához, mert amióta alacsonypadlós buszok közlekednek a városban, engem nem lehet megállítani! ;) Idén március 20-án látogattam el először a Mecsek eme magasságaiba, és kíváncsian várom, hogy az év során merre visz még az utam!

http://biobia.hu/
http://erdokostolo.blogspot.hu/
http://www.mecsekzoldut.hu/

A kurzuson közösen készített finomságok

Túránk kezdetén

Odaértünk a Flóra-pihenőhöz :)

Szépséges leánykökörcsin

Terülj-terülj asztalkám :)

Somerdő...

Csillagvirág

A Tükebusz és én

2013-ban kezdődött a kapcsolatom a helyi buszvállalattal, amikor egy buszcsereprogram keretében alacsonypadlós (AP) buszok érkeztek a városba. Ezt megelőzően Pécsett igen ritkán adódott lehetőség kerekesszékkel buszjáratra szállni, amit jómagam szégyenletesnek tartottam Magyarország ötödik legnagyobb városától. Az alábbi blogbejegyzésem tanúskodik a korábbi helyzetről, továbbá a várva várt, boldog kezdetekről: http://kalandok-mozdulatlanul.blogger.hu/2013/10/25/eloszor-buszjaraton

Jó kapcsolatunk azóta is töretlen, kölcsönös rugalmasságunk által számos kellemes élménnyel és temérdek hasznos tapasztalattal szolgál(t)unk egymásnak.

Mindig számíthattam rájuk abban is, hogy a menetrend változásakor előre elküldjék a minket érintő járat AP buszainak indulási időpontjait, ami azért volt fontos, hogy ne kelljen feleslegesen szobroznunk a megállóban 1-1,5 órán át, kiszolgáltatva az időjárás viszontagságainak és a mozdulatlanságunknak.

Ezen felül, ha egyéb buszjáratot készültem igénybe venni, mert a város másik végébe szólított a dolgom, csak le kellett adnom telefonon az utazási igényemet pár nappal korábban, és rendben jöttek a kért időpontokban és helyszíneken az AP buszok. Természetesen ehhez az is kellett, hogy ne vigyem túlzásba a kéréseimet, hogy én is álljam a szavam, és hogy ugyanolyan tisztelettel viseltessek feléjük, mint ők felém.

Segítőkészségüket számtalan formában kinyilvánították. Egyik évben a múzeumok éjszakáján érzékenyíteni hívtak a Néprajzi Múzeumba. 2013. előtt elképzelhetetlen volt, hogy az esti órákban tömegközlekedjek elektromos kerekesszékben ülve. Azon az estén azonban már bevitt a kért AP buszjárat, de nem tudtam, meddig lesz rám szükség a múzeumban, ezért nem igényeltem fix időpontú visszabuszt. Közeledett a program vége, felhívtam a diszpécsert, hogy mikor megy Malomvölgy felé AP, erre közölték, hogy most érkezett be az utolsó a főpályára, már nem indul vissza. Ám szinte azonnal úgy döntöttek, hogy értesítik a sofőrt, hogy lesz még egy köre, csak azért, hogy rendben hazautazhassam. Szegény sofőr, gondoltam magamban, miattam túlórázik, megutál, az hétszentség! Meg is lepődtem jókedvén, széles mosolyán, és búcsúzáskor kedvesen mondta, hogy máskor is nagyon szívesen segít! Azóta is ő az egyik kedvenc sofőrünk…

Előfordult olyan is, hogy a belvárosból készültem haza egy esti program vagy vidéki utazás után, azonban a hivatalosan meghirdetett AP helyett lépcsős busz jött. Még egyszer belepillantottam a menetrendes papíromba, igazolta, hogy nem néztem el semmit, ezért felhívtam a diszpécsert. Problémám hallatán rögvest intézkedett, és kiküldtek értem egy AP buszt, ami meg sem állt velem hazáig.

Megható élmények ezek, nemhogy nem utasítottak el soha, hanem azonnal orvosolták nehéz helyzeteimet. Megemelem előttük a kalapom!

Ahogy egyre több AP busz került használatba, megnövekedett a kerekesszékes utasok száma, és saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy a sofőrök nem tudják, hogyan álljanak hozzánk. Nem tudtak rólunk semmit, pl. miben hasonlít vagy különbözik az életünk a járó emberekétől, két szóval: hogyan működünk?! Megesett, hogy felénk való félelmükben vagy nem vettek rólunk és felszállási szándékunkról tudomást, vagy minősíthetetlen módon ránk kiabáltak, hogy kísérő nélkül ne merészeljünk még egyszer utazni! Már gyomorideggel várakoztam a megállókban, hogy vajon milyen lesz az interakciónk a sofőrrel. Ezért szükségesnek tartottam, hogy hivatalos keretek közt is találkozzunk a Tükebusz Zrt. sofőrjeivel és közös beszélgetés által kialakítsuk a lehető legjobb együttműködést, valamint eloszlassuk a felénk való esetleges félelmeiket és tanácstalanságukat, azzal, hogy mesélünk magunkról.

Megkerestük a társaságot és jeleztük feléjük érzékenyítési szándékunkat. Jó kapcsolatunknak és nyitottságuknak köszönhetően rábólintottak az ügyre. 2016-ban a szintén elektromos kerekesszékes barátnőmmel, Henivel 14 alkalommal látogattunk el a buszsofőrök forgalmi oktatására, mely szerdánként zajlott, mindig másik 30 sofőrrel, és az utolsó fél órájukat átbeszélgettük velük.

De hogyan jussunk el hozzájuk? Olyan helyen zajlott az oktatás, ahová nem járt busz. Szerencsére, akadt egy támogatószolgálat a városban, akik elvállalták a szállításunkat. A második bökkenőt a terembe való bejutásunk okozta. Ugyanis toronymagas emeletre vitt fel az utunk, pontosabban Ernőék, a bika szerelők, és úgy megszenvedtek velünk, mint annak a rendje. Elektromos kocsiban ülve kb. 150 kg a súlyunk fejenként. Heni nem ül meg kézikocsiban, én egy idő után átrakattam magam a mechanikusomba, vállalva az ápolóim esetleges nemtetszését, akikre ezzel plusz terhet róttam indulásomkor és érkezésemkor. Ráadásul, visszafelé rohannunk kellett, hogy Pali is odaérjen a következő szállításához, és mi is elérjük a nővérek számunkra szükséges munkafázisát.

A fenti körülmények már épp elég aggodalmat szültek bennem minden egyes héten, de még jobban szorongtam attól, hogy 30 ismeretlen férfi elé kell kiülnöm és úgy mesélni magamról, ill. alakítani a beszélgetést, hogy gyümölcsöző legyen mindkét fél számára. Izgultam veszettül, Henivel ellentétben, aki férfiak társaságában mindig vagányabb volt, mint én valaha is. Ahogy azonban nőtt a rutinunk, ügyesebbekké váltunk. Minden heti csapat más volt. Hol többet kérdeztek, hol nekik esett jól megosztani velünk a nehézségeiket, hol záporoztak a poénok oda-vissza. Többek közt, közöltük velük, hogy mi ugyanúgy megnézzük és kibeszéljük a pasikat, mint ők a csajokat. Képes lenne két full béna nőci beülni tűzvédelmi oktatásra, ha helyes az előadó.

Heninek volt egy olyan esete, hogy állt a buszmegállóban, és amikor meglátta a sofőr a kerekesszékes várakozót, látványosan káromkodni kezdett a fülkéjében. Kiszállt, hogy segítsen, ám látszott rajta, hogy meglehetősen ideges, mondta is, hogy ő még sosem csinált ilyet. Heni nyugtatni kezdte, hogy nincs semmi baj, és egy másik lakótársunk, aki szintén felszállni készült, megmutatta, hogyan kell kihajtani a rámpát a busz padlójából. Heni ügyesen felgurult, Laci a rollátorral utána, majd hazafuvarozta őket. Megkérdezték a sofőrt, hogy „Mit érzett, amikor meglátott minket a megállóban?” „Hogy itt a világvége!”- hangzott a válasz, és miután megbeszélték, hogy nem is volt ez olyan bonyolult művelet, összemosolyogtak. Onnan fogva vidáman üdvözöljük egymást.

Egy közös beszélgetés során az egyik sofőr morcosan felszólított minket, hogy utasítsuk rendre a helytelenül közlekedő sorstársainkat, mert nagyon veszélyes, ha az út közepén csalinkázik valaki kerekesszékkel. „Csak a saját nevemben beszélhetek – válaszoltam – , csak a saját tetteimért vagyok felelős. Hiába mondtuk már számtalanszor egy figyelmetlenül száguldozó lakótársunknak, hogy baj lesz, ha óvatlanul közlekedik, a döntés és a felelősség az ő kezében van. Egyébként, ha jól emlékszem, Ön pont múlt héten vett fel a temetőnél, ugye?” – kérdeztem tőle. Zavartan bólintott, majd elmosolyodott. Ennek a szívem mélyén örültem, mert az említett felszállásomnál még dúlva-fúlva jött ki a fülkéjéből, nem is köszönt és úgy vágta ki elém a rámpát, hogy csak úgy nyekkent. Az érzékenyítés után nem sokkal történt viszont, hogy az utcán kajtattam, amikor rám dudáltak. Felnéztem és csodálkozva láttam, hogy a fenti sofőr vidáman üdvözölt a fülkéjéből! Azóta is így tesz, ha észrevesz.

Technikai kérdések is szóba jöttek, pl. ha a megálló járdaszigetére nem lehet kerekesszékkel felhajtani a magas betonszegélyek miatt. Elmeséltem nekik, hogy ez már előfordult velem, és nagy segítséget jelentett, amikor a sofőr egy gombnyomással lesüllyesztette a buszt, hogy ne boruljak fel, amint felhajtok a rámpára. Ez rendkívül hasznos a számottevő magasságkülönbségek kiküszöbölésére.

Az érzékenyítés közepe táján valakinek eszébe jutott, hogy az udvaron egy álló buszba is beülhetnénk beszélgetni, ami egyrészt elősegítette a szemléltetést, másrészt óriási megoldást jelentett az emberpróbáló emeletre cipelésünk megszüntetésére.

És amit semmiképp sem szerettem volna kihagyni a mondanivalómból, hogy tőlünk, kerekesszékes és bármely egyéb fogyatékossággal élő utastól is várják el ugyanúgy a tiszteletet és az együttműködést, mint saját maguktól felénk, vagy mint a többi utastól. Lehet, hogy némelyikünk nem képes integetni, beszélni, vagy nem lát egy fejbiccentős köszönést, de nekünk is törekednünk kell valamilyen formában visszaadni a tiszteletet.

Úgy vettem észre, hogy a buszsofőrök nagy részét megérintette az, amit meséltünk magunkról, valamint a törekvésünk a gördülékeny együttműködésért. A lényeg, hogy bármilyen keréken is gurulunk, a megfelelő kommunikációval és tisztelettel kialakítható egy jó viszony. Azóta is személyesen tapasztaljuk, hogy jóval kellemesebb, barátságosabb az interakciónk a buszsofőrökkel. Nem tagadom, hogy néha belefutunk egy-egy kellemetlen élménybe, de az arány ugrásszerűen megnőtt a pozitív esetek felé.

Hiszem, hogy Henivel úttörő feladatot végeztünk. A sok-sok nehézség ellenére élveztük a helyi buszvállalatnál az érzékenyítést, mely mindig megmutatja nekem, mennyire megnyílhat a teljesen ismeretlen embertársaim lelke is. A fogyatékossággal élők integrációja folyamatos, és nekünk is közre kell működnünk a szemléletformálásban.

Nem utolsó sorban köszönetet szeretnék mondani Sovák Attilának, Lehmann Ferencnek, Bognár Szilviának, Sebők Tímeának, Szatnik Tibornak, Tischler Ferencnek, a minket cipelő autóbuszszerelőknek, és a Tükebusz Zrt. összes buszsofőrjének és dolgozójának!

Henivel a Zsolnay Negyedben - ide is alacsonypadlós busszal jutunk el.

Ne félj, kérj!

Érdekesen alakul a pszichodráma képzés. Minél kevesebb segítséget szeretnék kérni a dramatista társaimtól, annál nehezebbek fizikailag a körülményei. Hiszem, hogy Isten ez által tanít kérni és bízni, és hogy ne rejtsem véka alá gyengeségeimet, kiszolgáltatottságomat. Nehéz!

Az előző és egyben első pszichodráma alkalomról szóló írásomban beszámoltam többek közt arról, hogy micsoda sorozatos erőfeszítések árán jutottam el a képzés helyszínére, és ott azonnal sok-sok segítséget kellett kérnem az akkor még teljesen ismeretlen társaimtól. Bevállaltam, és nagyon jól sikerült az együttműködés. Az emberek alapvetően segítőkészek.

A legközelebbi alkalommal, újabb komoly szervezések által, megpróbáltam fizikai önállóságomat növelni. Kölcsönkértem egy rámpát, hogy azzal jussak be a földszinti helyiségbe, és maradhassak az elektromos kerekesszékemben, amivel képes vagyok egyedül helyet változtatni. Mily’ balga gondolat! :( Azon a napon, kivételesen előkarácsonyi ünnepséget tartottak az említett helyiségben, így mindenképp fel kellett települnünk az emeletre, két hosszú lépcsősoron át. Nem tehettem mást, ismét segítséget kellett kérnem a dramatista társaimtól, egy rakattal. A lányok kiszereltek az elektromos kerekesszékemből: kabát, pokróc, hátizsák, kispárnák, lábtartó tépőzár, kocsikarfák, stb. el, engem át a kézibe, ott igazíttatás, cuccok vissza, láblekötés, és jött a következő elkerülhetetlen: „Fiúk, cipeljetek fel!” Kb. felrohantak velem, pikk-pakk, minden gond nélkül. Néha arra gondolok, hogy csak én csinálok ebből ügyet, én kérek nehezen, ők könnyen segítenek.

Amit még ki kell emelnem, hogy bíznak bennem, partnernek tekintenek és ez nagyon fontos a számomra. Kinézik belőlem, hogy el tudom mondani, hogyan segítenek jól, rám hagyatkoznak ezen a téren, nem akarják megoldani azt helyettem, amiben nekem van a több tapasztalatom és tudásom. Amikor a magas és meredek teraszról kellett leereszkednem az elektromos kerekesszékemmel, ill. amikor a lépcsőkkel teli kijáratnál egy parkoló autó állta utunkat az éjszaka közepén, magam sem tudtam, hogyan hidaljuk át a nyugtalanító akadályokat. Ám kiváló együttműködésünknek köszönhetően ügyesen megoldottuk mindkét problémát. Élvezem az intelligens csapatmunkát, de nagyon! :D

Ami folytatódott tovább. Ismét a körülmények kényszerítettek a segítségkérésre. Félre kellett tennem alaptalan, ám túlzott bizalmatlanságomat, mert Andrásék Püspökszentlászlóra tervezték a következő alkalmat, ráadásul két és fél napra, lehetőleg ottalvással. Őrült agyalásba kezdtem, amiben sajnos vér profi vagyok. :( Ottalvás? De milyen segítővel? Egyelőre csak Budapesten ismerek alkalmi segítőket, itt egyet sem. És a kijutás? Még mindig nem akartam a dramatista társaimat a szükségleteimmel terhelni. Lázasan kerestem új segítőt, de nem akart összejönni, végül beláttam, hogy túl nagy falat lenne számomra egy új segítőre teljesen ráutalni magam egy mindkettőnknek ismeretlen terepen, egy maratoni pszichodrámázással megspékelve. Határaim felismerését követően összekapargattam némi bátorságot és írtam egy köremailt a csapatnak, kijutási segítségért folyamodva. Rengeteg felajánlás érkezett, roppant jól esett. Végül Szilvivel, egy négy gyermekes édesanyával beszéltük meg, hogy kifuvaroz.

Nem tudom, jártatok-e már Püspökszentlászlón, de egy mecseki völgyecske rejti el az odavezető utat, sűrű erdőbe hatol be az arra látogató. Idén január végén kemény mínuszokban tetemes mennyiségű hó fedte a varázslatos tájat és a szunyókáló arborétumot. Szilvi azonban biztosan vezette nagy autójukat a letaposott hótól síkos földúton, át a dimbeken-dombokon. Érkezésünkkor a többiek kirohantak, mint Zrínyi és úgy kikaptak az autóból és vittek fel egy rakás csúszós lépcsőn, mintha mindig ezt csinálták volna. Ahogy a neve, bensőséges berendezése is magával ragadott az Életrendezés Házának. A jezsuiták tudják, hová kell elvonulni lelkigyakorlatra…

Foglalkozásunk elején protagonistának szólítottak, vagyis egy általam korábban említett problémámat cincáltuk szét jó alaposan, a többiek közreműködésével. Óriási megdöbbenésemre került napvilágra, mennyi alaptalan félelem lakozik bennem, és mily rengeteg energiámat tékozlom el fenntartásukkal. Amennyire nehéz a lelki munka a pszichodráma keretében, annyira élvezem, mi mindent tudok meg magamról.

Tomboltak kint a mínuszok, mégis vágytam ki a pazar szépségű völgybe, gyönyörködni a hóborította fákban. És, mintha Kornél olvasott volna a gondolataimban, felajánlotta, hogy levisznek és sétálunk egyet. Nekem sem kellett több! Mintha saját személyzetem alakult volna: feladták rám a kabátomat, bebugyolálták takaróba a lábamat, lefutottak velem a lépcsősoron, és már tapostam is a havat, szikrázó napsütésben, a többiek kellemes társaságában. Kimerítő feladatnak bizonyult a kerekesszékemet tolni a hóban, de Kornélnak meg sem kottyant. Anikó egyszer megpróbálta átvenni, de hamar visszaadott az erősebb kezekbe. :) Nevetések közepette fényképek csattantak el, örökre megőrizve kis csapatunk közös sétáját Püspökszentlászlón, 2017. január 20-án. Ez a dátum egyúttal örökre emlékezetes marad egész Magyarországon, ekkor történt ugyanis a tragikus veronai buszbaleset...

Pénteken kipurcantam az egész napos pszicho-tevékenykedésben, emiatt aludni is alig tudtam. Azonban nem állt szándékomban kihagyni a szombatot sem, így Szilvi aznap is kifuvarozott a napfényes téli időben.

Részemről hatalmas szervezést igényelt, hogy részt vehessek a több napos, vidéki programomon. Ám számos ember közreműködésével, mind a csoporttagok, mind az intézeti ápolók oldaláról, megkaptam a szükséges segítséget, és a magam kevéske erejét bevetve ismét lemerülhettem lelkem bugyraiba, ráadásul jó mélyre. Miért teszem mindezt? Egy idézettel válaszolok rá.

„Arról, mi az élet igazi élménye

Az igazi élmény az ember számára tehát elsőrendűen ennyi: önmagának megismerése. A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos, önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás. Rómában vagy az Északi Sarkon járni nem olyan érdekes, mint megtudni valami valóságosat jellemünkről, tehát hajlamaink igazi természetéről, a világhoz, a jóhoz és rosszhoz, az emberekhez, a szenvedélyekhez való viszonyunkról. Mikor értelmem eléggé megérett erre, már csak ezt az élményt kerestem az életben.”

/Márai Sándor: Füves könyv/

Ez az élmény segít legyőzni a félelmeimet.

Pannival :)

Sarah, Anikó, Anna, Szilvi, Kati és én :)

Sarah, Anikó, Anna, Szilvi, Kati és én :)

Sarah, Anikó, én :)

Kornél és én :)

Kornél és én :)

jómagam, Anikó, Kornél

Kati, Sarah, Szilvi, Kornél, én :)

Anna, Kati, Sarah, Szilvi, Kornél, én :)